A hitehagyott fák




Szomorú és hideg volt az ősz.
Búslakodva hajlongtak a fák.
Jöttére a tél szelének ők,
eldobták az ékes koronát.

Megváltozott minden egyszerre.
Megtörtént, mert nem tehettek mást.
Haragudtak rég az emberre.
Túl sok volt a balga sárgulás!

Nem becsültük meg őket, mint rég,
mikor törzsükbe véstük a szót.
Úgy döntöttek, ennyi volt, elég!
Elfeledted ember, hogy tégy jót.

Álmodtál rég, éjszakákon át.
Hitted, hogy életed majd zöldell.

Szilva,szőlő

          szedegetni Jó,

Szíves szóval

          szeretnivaló.

Számos szemet

          számba tehetek,

Szilvát, szőlőt  mind

           megehetek.

Szedem szépen

           szőlőszemeket,

Szüret szerzi

           e szép örömet.

Szilva, szirup,

            színes üvegek,

Színig tele

            kamrába mennek.

Ősszel

Lehulló, kifakult levelek köszöntenek,

Elvetik az élet-magot ismét az emberek.

Varjú károg a vetésen, s halni készül a berek.

Elszáll messzire a gólya és a fecske sereg.

Napok hossza rövidül, s jönnek a ’ber’-ek.

Domb alján kis falu, megannyi csöpp telek.

Utolsót fordul a néne, s befele őgyeleg,

Lopva még a vöröslő napkorongra mered.

Aludni tér minden, és én a jövőt tervezem.

Elszakadt a fától
a megsárgult falevél.
Véget ért élete,
megcsípte a dér.

Pörögve, forogva
érkezik a földre.
Keserves, fájó
panasz tör ki belőle.

Nemrég volt tavasz
s én fiatal levélke.
Napfényben fürödtem,
táncoltam a szélben.

Ezüstös ruhát kaptam
a Holdsugártól.
Aranyos zöldet,
a tündöklő Naptól.

Ha poros voltam,
esőben fürödtem.
Majd a Nap sugaraival
törölköztem.

A harmatcseppek,
mind igazgyöngyök,
tündököltek rajtam.
És én boldog voltam,
nagyon boldog voltam.

Honvágy...

Elsöpört utcák, kidobott múlt,
Álnok ördögünk nem tűnt el csak új ruhába bújt.
Téren: lyukas zászlók, kokárdák,
Hazafias lélekkel barátok várnak rám.
Zeng a honfi dal és fúj a szél,
Október huszonhárom szelleme tovább él!

Királyok vérét kívánja a nép,
Csak ordíts és ne hátrálj, ma nagyok vagyunk testvér!
Magyarnak dísz ez nem sötét folt,
Szabadságnapja, hol dicső hősök vére folyt.
Zúg a tömeg: „Éljen a magyar!”
A világ felejt, s Európa hűtlen marad.

Lassan vége van az ősznek,

kitárt karú ágakkal állnak, 

szégyenlősen a fák.

Lombruhájuk sárgászöld színét, 

az ősz,

mély barnára festi át.

Már nem zizegnek,

De lassan 

földre hullva, 

meztelenül hagyva a fákat,

szégyenlősen ringanak az ágak.

Az ősz,

még egyszer 

vággyal ölelkezik,

velük táncol egy kéjes éjszakát.

Szellőjével megcsókolja testük,

végig simít minden hajlatot,

mielőtt messzire futna,

azt suttogja,

jövőre újra itt vagyok.

Vincze László

                   Pillangó búcsú

                      (variációk)

CSupa–csupa virág, s mámor a zöldellő rét,

Utolsó meleg sugarát küldi a Nap szerteszét.

Hófehér szirmokon egy kis pillangó táncol,

A búcsú tánca ez, búcsúzik az öreg nyártól.

Annak idején, amikor az első röptét szállta,

Nagy-nagy örömmel járt virágról-virágra.

De eljött a komor ősz, hideg szelek fúnak,

Rohanva vágtatott el a kettőcske hónap.

Elköszön a nap az ősztől...

Elköszön a nap az ősztől,

bár nem adja könnyen át helyét,

elfoglalt trónja mögül süt ránk,

őrizve a föld melegét.

Röpke órákon keresztül,

erőlködve szórja szét fényét,

símogatja,ami már megdermedt,

elűzve az éj hidegét.

Még nyílnak a bimbók sorra,

még énekel egy-egy madárka,

de már a fák lombja lassan hull,

parázslón,búsan,lefele.

Káprázat ez aszínpompa,

üdítő a varázsos illat,

nyár és ősz egymásban elvegyült,

de tudják:Ütött az óra!