Az esküvőn úgy tűnt, hogy Mary végre belátta, nem irányíthatja Scott életét. De ha az esküvőn még nem is, három évvel később Thomas nevű unokája láttán végképp feladott minden ellenségeskedést és végre ő is boldognak tűnt akárcsak Debby szülei, akik karjukon ringatták a kis Allisont.
       A család a kis Thomas születésnapját ünnepelte, aki most töltötte be második életévét, de a szülei már most is alig bírtak vele, olyan kis eleven volt. Ellentétben a húgával, aki még csak másfél hónapos volt és a nap nagy részét még átaludta.

Debby fáradtan tért vissza a szállodába, egész nap Párizs utcáit járta. Lenyűgözte a város hangulata, a nyüzsgés, a sok látnivaló, de végig Scott- nál járt az esze, hiszen úgy tervezte, hogy a férfival sétál majd először ezeken az utcákon, kéz a kézben, ifjú házasként.
A szállodában egy üzenet várta Kristintől, hogy Scott megtudta, hova utazott. Kérte a lány bocsánatát, de nem tudta, hogy Debby faxolni fog, ő pedig kiment az irodából, amíg Scott bent volt.

 Két nappal később Debby már egy Európa felé tartó gépen ült, maga mögött hagyva Scottot, az esküvőt. miután beszélt Nicollal, felhivta a szüleit, akik nem értették lányuk tettét, de nem is faggatták, tudták, ha eljön az ideje amúgy is elmondja majd. Az esküvőt visszamondta, amit még el kellett intézni Kristin magára vállalta. Scottot nem tudta elérni és tudta, ha megvárja, amíg hazajön, lehet, hogy nem tudja elhagyni. Csak egy levelet hagyott hátra, melyet Nicolnak adott, hogy adja át Scott- nak, ha megérkezett.

 Két héttel az esküvő előtt megérkeztek Nicolék, immár véglegesen. Debby nagyon örült, hogy Nicolt újra láthatja. Bár régen találkoztak és a lány nem tudta, hogy milyen lesz a viszontlátás, hiszen ő volt Debby legjobb barátnője, és olyanok voltak akár a testvérek. A találkozás azonban a vártnál is jobban alakult. Mikor találkoztak egymás nyakába borultak, és másnap hajnalig beszélgettek. Nicol elmesélte, hogy mi történt vele az elmúlt öt évben és barátságukat ott folytatták, ahol annakidején félbeszakadt.

Másnap reggel az ajtó előtt egy csokor vörös rózsa volt, a rózsák közt apró levélke, a következő felirattal:

     Debby, beszélnünk kell, kérlek adj még egy esélyt, hogy megmagyarázzam. Nem utasíthatsz el addig, amíg meg nem magyaráztam a történteket!
                        Scott!

Mikor az irodába ért Kristin már várta és beszámolt róla, hogy Scott reggel óta hívja az irodát félóránként, hogy Debby beért- e már.
- Már nem tudtam neki semmit mondani, kérlek, beszélj vele, úgy öt perc múlva újra fog hívni.

 A vacsorát számos másik követte. Szinte minden este együtt voltak, beszélgettek és nevetgéltek. Mindketten boldognak érezték magukat. Érdekek, gátlások nélkül. Debby ragyogott a boldogságtól, de érezte, hogy ez nem lesz mindig így, szereti a férfit, aki az érzéseit nem viszonozza. Egy idő után el fogja árulni az érzéseit, Scott pedig elhagyja, hiszen mennyasszonya van.
      Debby félelme hamarosan beigazolódott, egy nap apró levélkét talált a postaládájában.

Debby amilyen gyorsan csak tudott megfordult és sietősen az autóhoz rohant, de kiejtette a kocsikulcsot a kezéből. Idegesen keresni kezdte a földön, de Scott addigra már mellette volt.
- Ezt keresd?- nyújtotta felé a kulcsokat, de mikor Debby el akarta venni őket gyorsan visszarántotta a kezét.- Ne siess annyira, azt hiszem pár dolgot meg kellene beszélnünk Mr. Grant!- Debby némán lehajtotta a fejét és megadta magát egy szó nélkül követte a házba Scottot, tudta, legjobb, ha tisztázzák az ügyet.

Debby másnap reggel hazarepült, mikor megérkezett első dolga az volt, hogy felhívta Kristint.
- Szia Kristin, Debby vagyok most értem vissza a városba. Meg kell tenned nekem valamit, nagyon fontos lenne!
- Persze, mond csak! Nagyon furcsa a hangod, ugye nincs semmi baj?- aggodalmaskodott Kristin.
- Én jól vagyok. Kris Scott hamarosan telefonálni fog a céghez, Mr. Grantet vagy Mr. Spencert fogja keresni...
- De hiszen nincs is semmiféle Mr. Grant és Mr. Spencer, Debby miről beszélsz? Örülnék, ha engem is beavatnál.- szakította félbe Debbyt.

A karácsony gyorsan elmúlt, de Debby számára olyan volt, akár gyerekkorában. A szülői otthon mitsem változott az elmúlt évek alatt. Édesanyja számára ő még mindig gyermek volt, így a karácsonynak is tökéletesen kellett lezajlódnia. A lány bár boldog volt, hogy otthon lehet, de gondolatai állandóan Scott körül forogtak. Édesanyja nagyon aggódott érte, de hiába kérdezgette lányát, ő mindig azzal érvelt, hogy csak fáradt, meg az állandó hajtás teszi, ami a cégnél van.

Debby néhány óra múlva már teljes pompában forgolódott a tükör előtt. A ruha úgy állt rajta, mintha csak kimondottan neki késztették volna. A ruhához ezüst nyakláncot és hozzáillő fülbevalót viselt, szinte alig ismert magára, mintha egy másik nőt látott volna maga előtt, aki számára idegenül hatott. - Hozzá tudnék szokni ehhez a látványhoz, mintha kicseréltek volna. -mosolyodott el, és ismét megpördült. Számára érthetetlen módon életében először igazán jól érezte magát a bőrében.

 Debby az ablaknál ült hintaszékében és a sűrű hóesést nézte. Szerette az ilyen estéket, ilyenkor mindig megnyugodott, végiggondolta napját és volt ideje arra is, hogy kicsit magával is törődjön.     
      Debby egyedül élt, távol szüleitől. Egy éve költözött kis lakásába, mely számára biztos menedéket nyújtott a szürke hétköznapok hajtása után. Egy üzletkötő cégnél dolgozott, fele részesedésben érdekeltsége volt a cégben, mivel azt barátnőjével Kristinnel hozták létre nemsokkal azután, hogy elvégezték az egyetemet.