Ezredév  küszöbén   ( István király ünnepére )    ( László M )

Hogy e szép Földünknek lakói lehettünk,

És , hogy e Hazában otthonra lelhettünk,

fejünket meghajtva köszönjük jó Urunk,

Hozzád száll szívünkből ünnepi sóhajunk.

Ezredév küszöbén, augusztus havában.,

Vérrel írt századok letűnő nyomában,

Meghatódva állunk őseinknek földjén,

Első királyunknak , Szent István ünnepén.

Ki örökül hagyta ránk atyai intelmét,

Hitben, szeretetben  fogjuk egymás kezét

Békességben éljünk a Kárpátok alatt,

Hol egykor még, nomádok tüzei lobogtak.

A szív kapuja

Az égen sok ezer csillag ragyog,
s én mégis oly magányos vagyok.
Szívemben bár él megannyi csoda,
kapuja bezárva nem nyílik ki soha.
Nincs már kulcs mi nyitná
zár berozsdásodott.
Emlékeim hada csendben ott kucorog.
Most egy csillag lehullt,
fellebbent a fátyol,
Szemem lassan kinyílt.
lehullott a hályog
Gondolataim közt kulcsot
kutat szemem.
Talál is ott egyet,
bár rozsdás még is elő veszem.
Zár csikordul,ajtó tárul,
benn fiókok sora ,
Mind-mind reám bámul.
mit akarok s hogyan ?

Volt egyszer egy

nagy menő

haja bajsza tiszta ősz

szava halkan

gyengén szól

szerelemről úgy dalol

mint esti langy fuvalat

simogat a fák alatt

minden mondat eltalál

női szívre hurkot ád

álmot hozó szép szavak

boldogságról vallanak

ki olvassa mind hiszi ,

hogy csak őtet szereti

mint éltető napsugár

szava meleg,hitet ád

ám az álom nem való

előbújik a csaló

lépes mézbe benn ragad

női lélek megszakad

testét lelkét odaadó

ki szeretettre úgy vágyó

pénzét ,éltét,vagyonát

feldobná az otthonát

neki adná mindenét

a gyönyörű szavakért

de a szavak csuklanak

hazugságról dalolnak

mert az élet oly igaz

nem  tűri a csalókat.

" Egyszer eljössz Kedves, megfogod a kezem,

S én elmondom majd mit jelentesz nekem.

Mosolyogsz majd rám, és ahogy nézlek,

Őrültségnek tűnik majd, hogy elengedtelek.

Visszatalálsz hozzám elveszett madaram,

A fejed az ölembe hajtod lágyan.

Akkor majd ránk mosolyog az Isten,

S én visszanyerem újra elveszett hitem.

Áldom majd a reményt, és a türelmet,

S te hagyod végre, hogy szeresselek.

Többé már nem lesz kétség bennem:

Ezért a percért érdemes volt élnem.

Lopva tükörbe nézek.



Tükröm előtt állva



idegent bámulok.



Önmagamat lemeztelenítve



e csúfos világra



ijedtemben rácsodálkozok.



Idegen szemeknek



vészjósló villogása,



kajánul vigyorgó



sunyi pofa.



Száját furamódon



vigyorgó mosolygásra



fakasztó, fura létfigura.



"Te! Te! Mit nevetsz?



Nékem nem tetszik ám,



ahogy szád elhúzod,



s ajkaid ilyetén



furamód alakítod!"



Megsokallva e képet



a tükörtől ellépek.



Végre - úgy érzem -



megint önmagam vagyok.



Végleg békénhagynak



az ijesztő rémképek.

Isten véled rövid boldogság,

amit egykor tettem gonoszság!

Véled jártam édes titokban,

sokszor voltunk ketten tilosban.

Ifjú szívvel sokszor hibáztam,

pedig soha bajt nem kívántam.

Mégis mikor jött a szerelem,

hamar tiéd lettem kedvesem.

Túl korán lett csalfa a szívem,

mikor jött egy újabb érzelem.

Ellenállni neki sem tudtam,

pedig hidd el nagyon akartam.

Nem tudom, hogy miért vagyok ilyen,

könnyen mondom bárkinek "igen"...

Mit lehetne ez ellen tenni?

Tán a Marsra kéne költözni...

Isten véled rövid boldogság,

amit veled tettem gonoszság.

Megérdemlem, hogy ne szeressél,

felejts el és inkább nevessél.

Elment a vonat messze veled,

elhaló hangon súgta neved.

Vár messze távol egy új világ,

szomorú évek várnak miránk.

Elment a vonat messze veled,

itt hagyta nekem emlékedet.

Távolból látom ahogy szalad,

már most hiányzik minden szavad.

Elment a vonat messze veled,

most írom neked levelemet.

 Leírom benne a bánatom,

azt hogy hiányod miért fáj nagyon.

Elment a vonat messze veled,

magányba taszítva életemet.

hozzon már vissza az a vonat,

addig is könny lepi el arcomat.

Megtört koldus vacogva,

kint toporog naponta.

Kopott kalap kezébe",

mély fájdalom szemébe".

Koszos, szakadt ruhája,

ráncos, sápadt orcája,

kegyetlen sorsot mutat,

nem találván kiutat.

Sokan csak kikacagták,

a nyomorát gúnyolták.

odadobtak pár fillért,

csekély megoldást ígért.

Hogy tudnék segíteni,

új életcélt mutatni?

Elviszem hát magamhoz,

segítség lesz munkámhoz.

Mivel egymagam vagyok,

legalább társat kapok...

Elmúltak a szép napok,

a régi kis kalandok,

mikor még hódítottam,

fiúkkal kacérkodtam.

Elmúltak a szerelmek,

az igaz mély érzelmek,

a csókok, ölelések,

önfeledt szeretések.

Elmúltak a barátok,

a komisz,csacsi lányok,

akikkel csavarogtunk,

és jókat kacarásztunk.

Elmúltak a sok évek,

gondtalan események,

gyermeki csacsiságok,

ifjonti butaságok.

Elmúltak a sok tervek,

a munkák és gyerekek,

nem maradt más csak ősz haj,

szép emlékek és sóhaj.

Szeretem tavasszal a nyíló ibolyát,

örömmel hallgatom a fecskék ricsaját.

Nézem az ágak közt bujkáló napsugárt,

az első rügyeket és a lombkoronát.

Tavaszi szél kering patakon, rét felett,

látom a víz színén lebegő levelet.

Csokorba szedem a mezei virágot,

melynek az illata betölti szobámat.

Hazafelé erdőn át vezet az utam,

némaság megtörik ha gallyra lép lábam.

Madarak szállnak el riadtan felettem,

sietve lépkedek vár rám a kedvesem.

Van nekem egy szürke cicám,

néhány éve hozta apám.

Nem volt nagyobb mint egy kifli,

nem lehetett nem szeretni.

Dédelgettem úgy imádtam,

mindig csak vele játszottam.

Volt neki egy kis labdája,

azt kergette a konyhába.

Bármerre is jártam-keltem,

lépkedni is alig mertem,

mindig ott volt lábam alatt,

utam bármerre is haladt.

Este mikor hazajöttem,

rögtön ott termett előttem.

Később mikor lefeküdtem,

ő is helyet kért mellettem.

Távol éltem szép hazámtól,
e gyönyörű kis országtól.
Jártam keltem a világban,
de helyemet nem találtam.

Minden nap arra gondoltam,
otthon milyen boldog voltam,
körbevett sok jó barátom,
mellettem volt a családom.

Eleinte minden csodás,
aztán jön a sok aggódás.
Rájöttem, bárhova megyek,
boldog csakis itthon leszek.

Hónapokig voltam távol,
de élhettem volna bárhol,
vidám sehol sem lehettem,
utamat hazavezettem.

Jegyet vettem Budapestre,
s felszálltam a repülőre.
Szívem hevesen dobogott,
amint a gép újra landolt.

Mikor végre hazaértem,
anyaföldre letérdeltem.
Összekulcsoltam kezemet,
hálát adtam Istenemnek.

Honvágy mikor bekopogtat,
nem leled tovább nyugtodat.
Szép is a hazaszeretet,
akárhol légy nem feleded!

Lábad nyomát belepi már a hó,
kíméletlen e fehér takaró.
Minden emléket magaddal vittél,
végül te is szó nélkül elmentél.

Néztem ahogyan lépkedsz a havon,
sietve távoztál, ez fájt nagyon...
Egy röpke csók, és aztán eltűntél,
utoljára rám sem tekintettél.

Szerelmünk rövid volt és mámoros,
de válásunk, csak nekem bánatos,
neked nem jelentett ez semmit sem,
csak én voltam ki mindent elhittem.

Nem tudtam, hogy hamis ölelésed,
azt hittem, ezek valós érzések.
Későn vettem észre, hogy becsaptál,
szavaiddal mindvégig hazudtál.

Mit lehet tenni, ilyen az élet,
a szerető szívek csak remélnek.
Menj csak el, és sietve felejts el,
lesz majd más, ki szeret becsülettel.

Lábad nyomát belepi már a hó,
"tüntesd el gyorsan, fehér takaró,"
ne maradjon még nyoma se annak,
hogy valaha ily rútul becsaptak.

Mindennap várom a holnapot,

talán az kinyit egy ablakot.

Napjaim egymagam tengetem,

régóta senki sincs mellettem.

Mostani életem oly sivár,

jó lenne bízni, hogy van ki vár…

Nem tudom mi lesz a végzetem,

szívemet mardossa félelem…

Hogyha majd egymagam maradok,

senki sem tudja ha meghalok,

betegen fekszem majd ágyamon,

síri csend honol a házamon,

nem lesz ki megfogja kezemet,

az sem ki feloldja bűnömet…!

Ki fogja szememet lezárni,

utolsó utamra kísérni…?

Síromnál, nem zokog majd család,

nem dob rám virágot sem barát…

Valamit tehetnék ez ellen,

életem nyomorult ne legyen…

Holnap is várom a másnapot,

az talán kinyit egy ablakot…

2011.okt.7

Szép szavakkal súgom neked,

Együtt lenni mily jó veled.

Rád gondolok minden éjjel,

Eleven, vad szenvedéllyel.

Tudod te is hogyan érzek,

Látod rajtam ahogy nézlek.

Ez a pár sor üzenetem,

Külön neked, olvasd velem.

2011.okt.12

Már nem vagyok biztos abban, hogy szeretlek…

elmúltak bennem a feltüzelt érzések.

Csak te tehetsz róla: nem egyszer becsaptál,

bármit kértél tőlem, te mindent megkaptál.

Hamis voltál hozzám, túl sokszor megcsaltál,

idegen illatok, rúzsfolt a nyakadnál.

Balgaság azt hinned, hogy titokban marad,

egy pontos női ˝orr˝ mindig nyomra akad…

Ebből elegem van, nem viselem tovább,

rád nézve is sértő ez a sok hazugság.

Mondd el az igazat, s bűnöd megbocsájtom,

de ne hazudj, mert a fejedre száll átkom.

Az én drága édesapám,

a kocsmába"nem dalol már,

évek óta beteg szegény,

gyógyulásra már nincs remény.

Amikor az anyám meghalt,

kemény szíve majd megszakadt.

Most sem tudja elviselni,

Hogy nincs már mellette senki.

Este mikor ágyba bújik,

mindkét szeme könnybe" úszik.

Arra gondol minden este,

anyám fekszik ott mellette...

Pedig már hat éve halott,

de keserve nem apadott.

Mikor én meglátogatom,

nem látszik rajt a fájdalom,

de csak előttem titkolja,

mekkora az ő bánata.

Isten hozott újra barátom,

régen láttuk egymást belátom.

Mostanában sok volt a gondom,

hogy mi történt velem, elmondom.

Beadta a válást a párom,

de az okát még most se látom,

békésségben éltünk idáig,

nem tudtam, hogy baj van, sokáig.

Azt mondta, hogy velem nem boldog

mást szeret már, rólam lemondott.

Nem is akar erről beszélni,

ezek után nincs mit remélni.

Ráadásul anyám is beteg,

a szívével nagy baj is lehet.

Látod életem mily mostoha,

szívem a sok bánat otthona.

Vigasztalj meg drága barátom,

helyemet sehol sem találom…

Te, ha kellett mindig itt voltál,

okos tanácsokat osztottál.

Szóljon hazánkról versem, elmondom nekem mit jelent.
barátok, szerelmek, tervek, mindez nekem otthont teremt.
Szülőföldem e kis ország, jónak, rossznak színtere,
szájról szájra járó mondák otthona és lakhelye.

Ez a haza mindenkié, aki magyar, s aki szeret,
elesettek lelkeiért, mondjon imát ez a nemzet!
Őseink a vértöl ázva, életüket adták érte,
bízván hogy tetteik által felejtődik ifjak vétke.

Meghaltak sokan e honért, fiatal, öreg s gyermek,
elhullt sok bátor hazafi, mert hitték hogy békét nyernek.
Emlékezünk, s  koszorúval tisztelgünk nekik,

kik áldozatukkal, hazánkat naggyá teszik.

Kis parasztház áll a falu végén,
benne lakik az én öreg néném.
Ül a padon ,megtört arcán bánat,
oly rég látta a kis unokákat..

Jönnek mennek odakint az utcán,
beszélgetnek nála, mise után.
Mindenkinek van mit mesélnie,
egy valaki hallgat, öreg néne.

Neki már nincs régen mondandója,
egyedül van, meghalt öreg párja,
gyerekei elköltöztek régen,
senkije sincs ezen a vidéken.

Szomorúan ballag be a házba,
eszébe jut a sok unokája,
talán őt már rég elfelejtették,
ha ez így van, soha sem szerették.

Másnap mikor eljött a családja,
öreg nénét, már halva találja,
elvitte őt a mélységes bánat,
gyász lepi el a kis unokákat.

Szívünk mélyén meggyötörve,
a bánattól összetörve,
Krisztus Urunk kérve kérünk,
te légy a mi menedékünk!
Isten szava van tevéled,
áldást osztasz, békességet.
A te neved megnyugtató,
reménységet, hitet adó.
Boldogan él az az ember,
aki hisz a Jó Istenben,
szeretet jár a nyomában,
a mi Urunk őt megáldja.
Ó ha hitem erős lenne,
Jézus nálam megpihenne,
érezhetném jelenlétét,
megköszönve drága vérét.
Bűneinkért magát adta,
ostor testét megszaggatta,
kigúnyolták,megalázták,
szenvedését így fokozták.

A szó hazug...!

Úgy élj, hogy egyenes maradj,

Ne sérts másokat és a jó úton haladj!

Fogadd el a furcsa másikat,

Légy korrekt és maradj mindig önmagad!

Ne hidd, hogy azok mind szeretnek,

Akik mosolyogva körül hízelegnek!

Megszerezni könnyű, és ellenállni  nehéz,

Mert a szép szavak,dicséretek,lelkednek legmélyén örvényt kavar!

Fegyelem, tapintat, néha mit sem ér,

Ha mosolyod hullámzó, apró játék!

A szó lehet hazug, a hízelgés érdek,

De a szemed tükre nem csal meg téged!

Megbántva és megalázva!

Megalázás,vágy, sikító fájdalom,

Elképzelt világ, ahol majd mi ketten..?

De a hitvány ábrándjaid miatt,

Semmit nem tehettem!

Gyönyör, szex,és gyengédség,

Ez érzékiséged birodalma,

Ez mind összesen,

Nem csupán a képzeleted világa!

Sikamlós nyelv, csorgó nyál,

Magával húzott hisz a gyengédségedre várt!

Megbánás és megingás?

Van ki mindenkinél  jobban szeret,

Mégis fájdalmat okoztál,

A puszta gondolat szögesdrótként megsebezte lelkem,

Az őszinteség erény, de bánni mégsem tudtál vele!

Káosz!

Üres a szívem és,

Kilépek lelkem kapuján!

Látom magam kívülröl,

Mint vesztes versenyző ki elveszti a csatát!

Kint rekedtem önmagamon,

És káosz vesz körül!

A káoszt én okoztam,

Megbántva sok kedves ismerőst!

Versenyt futok az idővel,

És vissza kéne jutnom,hogy újra önmagam legyek!

Elloptam a szivárványt és bűvöletben éltem,

Most láncra verve vezeklem, mert elvesztettem kit úgy szerettem!

Saját kezemben van sorsom,

S mit tettem az őrület,

De magamnak kell megoldanom és a pontot föltennem!

Kaméleon!

Fájdalmas felismerés takarja be szemem,

A sunyiság színe a hideg és a meleg!

Könny formájában vízcseppek tapadnak arcomra,

Szemüvegem párás lesz egy röpke pillanat alatt!

Elfordult tőlem a "világ",

És fölényével elegánsan vagány!

Gyanútlan áldozata lettem,

Ármánynak és szerelemnek!

Zajlik a leváltásom,

És ez a tény kegyetlenűl husomba méllyen bevág!

Semmi kétség,

Az uj pasas nincs tekintettel másokra!

Kifinomult modorával úri emberként tetszeleg,

Behízelgő mosolyával a lábukról másokat is levesz!

Lehet...

Közös utazásunk soha nem ér véget,

Káros gondolatok mélyen bennem égnek.

Lehet azért kaptalak mert „beteg” vagyok,

És gyógyulásom tenmagad!

Óvatos örömkönnyek gördülnek arcomon,

Mert szeretem nézni, nézni a szépet,

Amint lelked beragyogja a létet!