A barnabőrű fák kopár ágait.
Egymáshoz verdesve zörgeti a szél.
Víztócsák befagyott csillogó tükrében
Nézegeti magát most az öreg Tél.
Egy reggel megunja ezt a kopárságot.
Neki sem tetszik a kihalt határ!
Gyönyörű, nagypelyhes lassú, hóeséssel,
Betakar házakat, mezőt, - a határt.
A puhán melengető hódunna alatt
Alszik a földbe vetett gabona,
Hogy lehessen a nyáron learatni,
Hogyha majd eljő a Július hava!
De most még téli köd üli meg a tájat,
Melyből reggelre lesz a zúzmara.
És minden ablakra, mint egy gáláns Lovag,
A Tél jégvirágok pompás csokrát rakja.
A fákon hócsoók puha hópihékből.
Olyan minden fa, mintha virágozna már,
De fenyíőfák hólepte ágain láthatjuk,
Hogy a Tavasz még messzi földön jár.
A gyermeksereglet örül most a télnek.
Örvendezve csúszkál, boldogan szánkózik,
Vidáman nevetnek, kacegnak nagyokat,
Hogyha nadrágféken csúszik le a másik.
Ha elfáradt végre a gyermeksereg,
És a fákra fázós téli alkony ül,
Olyan jó benn, a jó meleg szobában,
Ha kattanva sárga villanyfény derül.
Álmodnak téli éjben az emberek
Vidám, boldogító, kedves álmokat.
Álmodik most az alvó öreg föld is,
A puhán melengető hótakaró alatt.
Álmodik Nyárról és a jó termésről,
És, hogy milyen szép is a Kikelet.
Álmodik, hogy nem futnak többé
A hátán tankok. Álmodik Békességet!
Új hozzászólás