Az égre nyúló fák kopár ágait
Egymáshoz verdesve zörgeti a szél.
Víztócsák befagyott csillogó tükrében
Nézegeti magát most az öreg Tél.
Egy reggel megunja ezt a kopárságot.
neki sem tetszik a kihalt határ.
És nagy-pihés gyönyörű, lassú hóeséssel
Betakar házakat, mezőt, s a határt.
A fákon hócsomók puha hópihékből.
Olyan minden fa, mintha virágozna már,
Csak fenyőfák hólepte ágain láthatjuk,
hogy a Tavasz még messzi földön jár.
A puhán melengető hótakaró alatt
Alszik a földbe vetett gabona,
Hogy majd lehessen a nyáron learatni,
Amikor majd eljő a Július hava.
De most még téli köd üli meg a tájat,
Amelyből reggelre lesz a zúzmara,
És minden ablakra, mint egy gáláns Lovag
A Tél jégvirágok pompás csokrát rakja.
A gyermeksereglet örül most a télnek.
Örvendezve csúszkál, boldogan szánkózik,
harsányan kiáltnak, s kacagnak nagyokat,
Hogyha nadrágféken csúszik le a másik!
Hógolyók röppennek ki a kezeikből
És beleesnek éppen a másik nyakába,
De nem haragszanak érte, hiszen játék!
Önfeled, játékos, vidám téli tréfa.
S ha elfáradt végre a gyermeksereg,
És a fákra fázós téli alkony ül,
Olyan jó benn, a jó meleg szobában,
Ha kattanva sárga villanyfény derül.
Álmodnak téli éjben az emberek
Vidám, boldogító, kedves álmokat.
Álmodik most az alvó öreg föld is
A puhán védelmező hótakaró alatt.
Álmodik Nyárról és a jó termésről,
És, - hogy milyen szép is a Kikelet.
Álmodik, hogy nem futnak többé
A hátán tankok! Álmodik Békességet.
Új hozzászólás