Dér csípte fák lombján át bámulom a tájat, nem tudom elképzeli, hogy milyen lehet majd az élet ha nem leszünk, azok akik most vagyunk. De hisz mit is ér egy gyönge emberi élet a hatalmas természet számára? Mi romboljuk le de mi is újithatjuk vissza! Semmisem mulandó, és semmi sem úgy ahogy azt mi akarjuk. Mi is meghalunk egyszer. Betegségben, egészségben de mint a halál barátai leszünk egyszer. Félünk a haláltól? Lehet. De miért? A halál nem bánt, nem kínoz meg. Inkább megváltás a fájdalom, a kín elől.
Ahogy a halált az életet is félre értjük. Nem csak megszületünk, élünk, dolgozunk, megöregszünk és mikor el jön az ideje meghalunk. Nem! Közben ki élvezzük az ember mulandó életének röpke perceit. Egy ölelés, egy puszi, egy mosoly, egy kedves szó vagy szerlemi vallomás többet ér bármi másnál. mindent le tud küzdeni az öröm és a szeretet. Mégis oly sokan el lökik maguktól, elrejtik érzésiket. Elrejtik az igasz szerelmet olyan elől akit már többé nem kahatunk vissza. Ha a sok kimondatlan szó látható lenne, az orrunkig sem látnánk tőlük. Mindent ki kell mondani míg nem késő! Lehet holnap vége az életnek és mi még az anyánka sem onduk el elégszer mennyire szeretjük. Nincs olan, hog majd túl hamar vagy túl késő, engem ma is el üzhet egy vonat és vége...19 évemnek azonnal vége és még nem is éltem semmit!
Kommentáld!