IV.
Tíz közgazdászunk most azután mit tegyen,
Hogy alattuk végre erős sámli legyen?
Összeülni ők már ezért alig mernek,
Noha napjaik ám szélvész gyorsan telnek.
Aztán egyszer mégis egybe gyülekeznek.
Együtt vannak, de így vajon mit is tesznek?
Hallgatnak, nem hangzik el újabb inditvány,
Egy megváltó ötlet sincs: sem jó, sem hitvány.
Nagysoká' leglustább, ki szót kér közülük,
Olyat mond most, melyet még nem hallott fülük.
Külföld, kell ma ilyen szilárd tapasztalat!
Visszajövök, s kész lesz egy pillanat alatt!
Unottan a főnök szól: mondjad, Kelemen,
Te úgysem cselekszel soha sem szelesen.
Fogja szemüvegét és gyorsan belekezd:
Az isteni ötlet, ha megvan, el ne vesd!
Kimennék pár hétre csak az NSZK-ba,
S megnézem, milyen is egy jó sámli lába!
E szókra hirtelen hatalmas a vita,
Mindenki rámutat, ebben mi a hiba.
Éktelen a zaj és még asztalcsapkodás,
Józan fő kell ide, nem pedig kapkodás.
Végül vezetőjük hoz határozatot,
Amire a szakik most néznek egy nagyot.
Had menjen Kelemen, ez a véleményem!
Szívemből remélem, nem jár véle szégyen!
Nagy tudását végre tán megmutathatja,
Vagy ha nem, hát legyen meg az akaratja!
Cégünk jó hírét így tovább öregbíti,
Vár reá München, a csodás, öreg city.
Egy hónap elmúlt, jön Münchenből a levél,
Böngészik a szakik, arcukra ül a tél:
"Azt hiszem, végleg itt, Bajorban maradok,
Jól érzem magam, úgy, mint a Pesti rabok.
Nem csinálok semmit, henyélek egész nap,
Jól jár az ember, ha nyugati utat kap!
Ez volt az első írás, néhány hét múltán
Postás kopog ismét, az osztály ámul ám.
Vastag sötét keret, benne fehér mező,
Irva rajta bízony ám a következő:
Eltemettük tegnap szegény rest Kelement,
Nem dolgozott, inkább a sírba belement.
Folyt. köv.
Kapcsolódó bejegyzések:
A tudós közgazdák befejező rész