Áldott átok
Sírva nevetek és átkozva áldom a Eget,
Amiért téged, kedves, megismerhettelek,
Mióta először láttalak, nem feledhetlek,
Nem tudom, miért történt így; de: szeretlek.
Nem tudom, ki akarta, hogy így legyen,
Miért örül az Ég az én szenvedésemen,
Miért akarták Odafent, hogy így szeresselek,
Ha viszontszerelmet úgysem remélhetek!
Nem tudom már, hogyan, miképp,
És már azt sem, vajon miért;
De így rendelték, így kell legyen,
Hisz ezt mérték ki ránk Odafenn...
Arra ítéltettem, hogy vértanúd legyek,
Vágyva kérleljelek s hiába reméljek!
Az én átkom naponta meghalni érted,
És mindig feltámadni, hogy érted éljek!
Reménytelen vágyam lángot vetve éget,
Halálos kín! S nem volt még semmi ilyen édes.
Érzem, végzetem, halálom ez a szerelem,
S mégis csak egyre vágyom: e tűzörvényben
Lobogni, szenvedni, élni s halni meg!
Ez a szerelem az imádságom, igaz hitem,
Fényességem, reménységem, lelkem és életem;
De egyszersmind poklom, embertelen szenvedésem,
Vészterhes ítéletem és kegyetlen végzetem!
Lassú sorvadásom, kísértetem, síri árnyam,
Végzetem, átkom, lángoló fájdalmam,
Égető kárhozatom s égi megváltásom,
Kínnal telt halálom s vágyott feltámadásom!
E végzetes szerelem lett az én sorsom,
Keserű boldogságom s édes bánatom,
Kárhozott mennyországom s üdvözült poklom,
Átkozott áldásom és áldásos átkom!
Kárhozatom ez a végzetes szerelem,
Pokoli gyönyöröm s égi szenvedésem,
Életem, vágyam, ítéletem, végzetem:
Véle meghalok, nélküle nem élhetek!
El kell kárhoznom érted, kedves szerelmem,
És nincs megváltás, csak a te két szemedben!
Semmi sem bizonyos, és egy örvénylő láng
Körbefog, ölel, elborít s a mélybe ránt!
Végtelen mélységbe taszít, ahol minden
Szétfoszlik, porrá omlik a semmiségben!
Nincs már se föld, se ég, se élet, se halál,
Se öröm, se bánat, se könny, se kacagás...
E végtelen örvényben minden köddé vált;
Az egész világ képzelgés csak, semmi más!
Minden csak álom, látomás, kétes ködkép,
Te vagy csak egyedül a valós, a Mindenség!
Kommentáld!