… A lány lehajtotta fejét s némán nyelte könnyeit, bár üvölteni tudott volna fájdalmában.
Nézte a hideg hold sápadt fényét, s arra gondolt, most jobb lenne meghalni.

A sors ismét csapást mért amúgy is romokban heverő lelkére, nem panaszkodott mégsem. Viselte a másoknak talán elviselhetetlen terhet büszkén, de megtörve. Sápadt arcán könnycsepp gördült le. Keze ökölbe szorult, úgy lépdelt előre. Nem nézett hátra ment, mint űzött vad a hideg éjszakában.
Zűrzavaros fejében egyetlen épkézláb gondolat sem volt, csak kósza foszlányok. Zokogott vona, de büszkesége nem engedte. Visszafojtott lélegzettel bandukolt tovább, arcáról azt az egyetlen könnycseppet is letörölte. Mélán nézett maga elé de szinte semmit nem látott, csak az elmúlt pillanatok emlékét.
-Fáj. suttogta alig hallhatóan.
Csúfot űzött a világ minduntalan belőle, s nem tudta a választ a kérdésre:-Miért?
Amint így töprengett magában, messzire haladt a szeretett férfitól s a meghitt laktól mi szerelmük fészke volt. Nem nézett hátra, bár szíve hazahúzta…
-Nem! Nem! -hangzott az éles kiáltás az éjszakában.
-Nem fogok sírni egyetlen férfiért sem, még ha bele kell halnom, akkor sem!
Sötét erdő széléhez ért, megannyi félelmetes árny játszadozott vele, de ő csak lépdelt hiányos öltözékben előre. Ropogtak a száraz levelek mezítelen talpa alatt, feje fölött rémisztő suhogásokat hallatszottak… mégsem fordult vissza.
Lábai elfáradtak, teste hideg verítékben úszott s szinte lélegezni sem tudőtt a remagéstől, mégsem állt meg.
Hova tovább? Merre menjek?-villan át agyán, amikor ismerős, puha kéz simította végig a vállát… lélegezni sem mert a lány. De nem a félelemtől, hanem a hihetetlen felismeréstől…
-Édesapám. -suttogta… régen halott édesapja érintése nyomán. Kezét a vállára tette, de nem volt ott semmi. A felismerés, hogy csupán kósza ábránd volt ez is, zokogva tör ki belőle. Könnyei, mint megáradt folyó ömöltek a száraz, rothadó avarra. Kezét az ég felé tárta, majd a hideg földre csuklott összegörnyedve.

Tejfölfehér ködfátyol borítja a tájat, nem lát szinte semmit a lány, csak egy hívogató, aranyló, vakító fénysugár, mit érzékel.
Nem is a szemével, inkább lelkével látja a nagy melegséget. Azt a csodálatos érzést, miben eddig soha nem volt része.
-Hol vagyok? -suttogja elcsukló hangon…
-Ne félj, vigyázok rád…-jön a válasz a kellemes férfi hangon, mit oly jól ismer, s már olyan rég hallott…
-Megint csak álmodok?-rémül meg a lány… temetné is arcát a tenyerébe, hogy könnyeit eltakarja, amikor apja végig simítja szelíden megfáradt vonásait.
Mégis csak igaz?… kérdi meglepődve de boldogan a lány.
-Apám! Te vagy az valóban? Nem szemfényvesztés, s kósza álom?
… pereg, pereg a lány hatalmas könnye, de már nem a bánat, hanem az öröm könnye ez.
-Igen, én vagyokaz. jön a válasz, s megnyugtató, rég nem látott mosoly a nyomában.
-Gyere, add a a kezed, már várnak!
-Ugyan ki várna engem drága édesapám? Szívem tele bánattal, csalódással.
-Gyere csak, gyere! Mindjárt érezni fogod a megnyugvást…
Apja kézen fogja leányát s vezeti őt oda, hol azelőtt még sohasem járt.
Útjukon nem szemmel látja, hanem érzi a csodálatos tájat, a megnyugvást, s a szeretet oltalmát.
Soha nem érzett boldogság tölti el szívét, s egész lényét.
Amint haladnak, nem beszélnek csupán érzik a csodát, mihez nem kell mondaniuk egyetlen szót sem.
-Hát megérkeztünk drága gyermekem.
… hatalmas ajtó tárul ki előtte, melyből árad kifelé a hívogató meleg fény…
Kicsit megszeppenve, de belép a lány.
… minden olyan csodálatosan szép körülötte s nem tudja hova nézzen az aranyló fehérségben.
Egyszercsak egy tükör elé ér, ahol elakad a lélegzete… önmagát látja benne, mint kisgyrek.
Tágra nyílt szemekkel figyeli a pergő képeket. Látja gyermekkorát, látja, amint felnő, s látja az elmúlt éjszakát…
Egyszercsak mély, de ugynakkor megnyugtató, kellemes hangon, valaki azt mondja neki:
-Menj, és járd az utadat! A te időd még nem ez a pillanat…
… s mielőtt még bármit is szólna, édesapja alakja is eltűnik…
Rémülten néz körül a lány.
De nem lát mást csak sok-sok fát és hatalmas zajt hall, borzasztó kutyugatást.
Fázik. S ahogy körülnéz, eszébejut hol is van ő most. Igen, a tegnap este… gondolja. De hol az a hely, ahol jártam? Még mielőtt gondolataiba merülne, erős féfikar emeli fel testét a hideg, levelek lepte földről.
-Megvagy végre drága!
-Már az hittem sohasem talállak meg.
-Szeretlek egyetlenem!
-Gyere, hazaviszlek…
A lánynak nincs ereje válaszolni. Elgyötört testét a férfi viszi-viszi, egészen hazáig.
A csendes meleg lak, melynek minden zugát ismeri, hívogatóan tárul ki előtte…
-Gyere kedvesem pihenj, majd én vigyázok rád.
A lány ennyit hall a férfi szavaiból.
Három nap alvás, öntudatlanság után tér magához.
-Hol vagyok? És hol az apám?
Kérdő szemek veszik körül, s riadt arcok tekintenek rá, de a lány nem vesz tudomást semmiről és senkiről, csak apját keresi és a megnyugtató meleg fényt.
Senki nem érti mi történt vele, csak a férfi az ki látja, kedvese most hagyta el örökre…
Hetek, hónapok telnek el, de ő az álmait kergeti s nem hajlandó visszatérni.
Áll a tükör előtt, s várja a lepergő képeket. Néha beszél rég halott apjához. s szeme mindg a távolba mered…


Évek telnek el.
A férfi egykor barna hajú fiatalember volt, mára ősz halántékú úr lett…
Félhomályban ül a szoba közepén a megvetett ágy szélén, melyen kedvese pihen, kin nem fogott az idő foga, csupán hófehér lett arca, s kezei össze vannak kulcsolva.
Sír a férfi és maga elé meredve beszél:
-Hát elmentél.
Itt hagytál kedvesem.
Nem kímélted életem azzal, hogy velem éled le…
… végigsimitja a lány szürke arcát, kezére egy utolsó csókot lehell.
-Hát Isten veled én kedvesem!
S a lány már repül is oda, hova éveken át vágyott… de már nem utasítják vissza… hívja a fény, s marasztalja őt a simogató mély hang:
-Gyere leányom, most már itt a te otthonod…