Késő délutánba hajlik az idő, az utcán
emberek sietnek hazafelé,
A metró bejáratánál a tömeg elakad egy
percre, majd megindul lefelé,
Fiatal lány kabátját szorosan összehúzva
lassan lépeget, néha meglökik,
Egy percre megáll, körülnéz, majd elindul
újra, mintha várna vagy keresne valakit.
Már majdnem elér a mozgólépcsőhöz mikor
váratlanul megtorpan s visszafordul,
Arcán a vonások megkeményednek s szeméből
ezernyi könnycsepp útnak indul,
Sietve menekül a kíváncsi pillantások elől
egy félreeső, csendes sarokba,
Befordul, igyekszik magát elrejteni a
kíváncsi tekintetek elől a félhomályba.
Fejét lehajtja, vállát rázza a zokogás
mely minden igyekezet ellenére a felszínre tör,
Arcát kezébe temetve próbálja összeszedni
magát s hatalmas sóhaj száll a lelkéből föl,
A mellette elhaladók furcsán méregetik, van,
aki aggódva, és van, aki megvetve,
Míg egy idősödő hölgy kilép a sorból és a
síró lány mellé áll sietve.
Az évek tapasztalatából tudja és érzi,
hogy itt valami bánat vagy baj történhetett,
Egyszerű módon próbál segíteni, öreg
kezével végigsimít a lány homloka felett,
A két szempár egy pillanatra összefonódik,
és tekintetük egymáson megpihen,
Majd a lány lassan elindul, s a hullámzó
tömegben eltűnik a semmiben.
Kommentáld!