Ma egy éve!
Ma egy éve hogy letettem a szivem a házad küszöbére,
hogy elküldtem a rongyos lelkem- örök számüzetésbe!
Hogy arra itéljem hogy nélküled számüzetésben éljen,
hogy sose bizzon-higgyen-vagy reméljen!
Még mindig ugy fáj az a nyomorult lelkem,
s ha kimondom a neved.....még érted hull a könnyem!
Bolyongok én ebben a világban könnyel a szememben,
mert elvesztettelek akit mindig ugy-de ugy szerettem!
S a pillanatot ami valaha rég a szivemben dobogott!
Most ujra ősz van,.....Ujra október......
S a szivem ahoz a kicsi házhoz már hite hagyva megy el!
Még felnéz hová annyiszor mondott isten hozzádot a szám!!
Most is igy köszönök el tőled,s tudom válasz már nem jön....
azért az én szivem tőled mint valaha rég most is elköszön!
Halld meg a könyörgésem ó drága istenem,
vigyázz azért reá és tartsd meg még sokáig énnekem!
Halld meg a könyörgésem s a kérlelő imám,
az isten megáldjon én drága kiscicám!
Lehet hogy nekem már nem lesz több október,
de mig az én szivem dobog..... sosem felejt el!
Mert mindíg ott leszel az én hitvány életemben,
a két kicsiny kezed a reszkető kezemben,
Ott leszel az én csavargó szivemben.......
Abban az UTOLSÓ-UTOLSÓ könnycseppben!!!
Vida Zoltán.
Kommentáld!