Az őszi levél éneke
Szüreti vigasságtól hangos a határ,
Vidám nótázásuk dallama messze száll…
Százados tölgy alatt, távoli lankán
Magányos bujdosó mereng a nótán.
Az ifjú vándor fájdalmas sóhaja kél,
A feltámadó szélben kereng egy bús levél.
Hajszolt vándor levél, sorsa oly keserű:
Sok ezer társa közt mindig csak egyedül.
Szegény bujdosó, övé a legnagyobb magány:
Mi neki kínzó, senkinek sem fáj.
… Aranyló ősz volt, ébredő szerelem:
Ifjú, nevetős nő állt meg a fa mellett.
Játszi, könnyed asszonykéz ölelte;
A nőnek játék volt: neki az élete.
A kéz melege oly édes, ringató,
Máskor mint delíriumos láz, forró.
Hányszor remélt, hányszor csalódott mégis!
De örök ember! Hitt századjára is.
Az álom meseszép, de virrad az új reggel,
S ő már hiába vár a százados fa mellett.
Barátja-kedvese, senki, ki meghallja,
Csalódása keservét csak a néma égnek vallja:
„Máglyán égek elevenen, mint az eretnekek,
De még ők sem szenvedtek oly ártatlanul, mint én,
Amikor oly lelketlen-csalfán elhagytál engemet!”
… Lassanként aztán szertefoszlott az izzó csalódás,
Elcsitult a harag, kihunyt az ifjonti láz…
Míg forró volt a tűz, kínzó a szenvedély s a vágy,
Nem tudta még akkor: a kihűlt szív jege éppúgy fáj.
Sosem gondolta volna: a semmi hogy éget,
Ami meg sem történt, hogy hagyhat emléket?
Könnyed szellő, játszi asszonykéz csupán,
Egy játék miért erősebb, mint a valóság?
… A vándor merengve néz fel a fára;
Kósza szélbe foszlik bús sóhajtása.
Milyen rövid út; az ágtól a sárig:
Annyi csak, mint evilágtól a másik.
Árva levél, játéka a szélnek…
A vándor ajkáról is válni készül a lélek.
De egy emlék lángja még a porban is éltet!
Űzött lelke még ott sem feledte el:
Költőként a csillagok közt járt, messze fenn!
Fényes emlék, világító fáklya…
Csak áldott kevesek kiváltsága.
Szétporlad a hamu, hamuvá lesz a por;
De él örökké a jel, melyet az égre rajzolt.
Pásztor Pálma
Kommentáld!