Bú és bánat
Állok a sétáló utcán.
Nézem a hömpölygő
tömeget.
A botladozó léptű
bácsikát,
a gyermekével siető
anyukát.
Mellettem egy
fiatalokból álló,
trágárul beszélő
csoport halad el,
elgondolkodom,
miért-ez az alpári beszéd?
mikor anyanyelvünk
oly szép és szabatos.
Az utca túloldalán
egy középkorú hölgy,
nagy kosarakkal
felpakolva,
láthatóan elmerengve,
nehézkes,
sietős léptekkel
halad célja felé.
Az emberek vagy
rohannak türelmetlenül,
vagy elmélázva
bandukolnak,
mintha vállukat nehéz
teher nyomná,
nem figyelnek,
lehatott fejjel mélabúsak.
A napsugár elő-elő
bukkan a felhők mögül,
s ha még nem érződik
is melege,
de már előtörő
fényével sugallja a változást,
megcsillanó
sugaraival jelezve, hogy jő a kikelet.
Nézem az arcokat, a
lélek tükrét,
sehol egy mosoly, egy nevetés,
csak a szomorúság a
levertség,
és elgondolkodó
zavaros tekintet.
Nem érzékelhető a
külvilág,
mindenütt csak a feszültség, a bánat,
a reménytelenség és a beletörődés,
fájdalom és keserűség.
Kérdem önmagamtól,
miért-e gyász,
miért-e kín és
kilátástalanság,
hiszen a
huszonegyedik században élünk!
Minket szolgál a
csúcstechnika!
Elmerengek: biztos
így van ez?
Tényleg nekünk lesz
majd a jobb világ?
Azt hiszem nem, mert
igazságtalan a világ,
és csak a
kiváltságosok élvezik a kánaánt.
Kiváltságosok, a jól
élő nagy urak,
kik összelopták a
nagyvagyonokat,
most ők diktálnak, és
szedik a nagy sarcot,
maguknak leszakítva
jó nagy darab koncot.
Hát nem csodálom,
hogy bár a természetben,
jő a kikelet, és
napsugár járja be a tájat,
a sok-sok ember arcát
átjárja a bánat,
és nem látja végét e
nehéz világnak!
2009-01-30
Ágota
Kommentáld!