Elmúltam tizennyolc és anyám kidobott,
bárhogy is könyörögtem esélyt sem adott.
Nem lévén támaszom, egymagam maradtam,
fájt nagyon legbelül, de nem haragudtam.
Tettem amit lehet, megpróbáltam élni,
aki ezt nem érti ne merjen ítélni.
Nem ettem napokig, éheztem is sokat,
minden éjjel jártam a vasúti várókat.
Rendőrök zaklattak, nem hagytak aludni,
ahányszor megláttak jöttek igazolni.
Kerestem kiutat de számomra nem volt,
elfogadtam sorsom, nekem csak ez jutott.
Eladtam magamat annak, aki kérte,
pénzért a testemmel fizettem cserébe.
Évekig tengődtem e keserves sorsban,
megszületett gyermekem, öröm a gondban.
Akadt jó pár barát, akik befogadtak,
kisfiamnak s nekem segítséget adtak.
Házról házra jártunk, ahol kicsit szántak,
haza is elmentünk, bezárt ajtók vártak.
Kimentem a parkba fiammal kezemben,
keserves sírásom visszhangzott az égben...
Miért tette ezt anyám, miért nem szeret engem?
Azon tanakodtam vajon mit vétettem...
Picinyemre néztem: aludt a karomban,
hogy őt megmentsem, bármit megtettem volna,
ha kell betörök, ha muszáj embert ölök,
nekem már mindegy volt, bárhova kerülök.
Őrlődtem magamban... vajon hova s merre,
nincs már több ismerős, aki segíthetne.
Felkelvén a padról lassan elindultam,
cipelve keresztem, s vele romlott múltam.
Meghallgatott Isten elküldte páromat,
őmellette élni sohasem áldozat,
minden perc és óra, amit vele töltök
maga a boldogság, amely tiszta s örök.
Van végre otthonom, s jövője fiamnak,
a rossz emlékek lassan elhalványulnak,
de még ma is kerülöm az anyám házát,
ki megtagadta lányát s vele unokáját.
Keserves éveim neki köszönhettem,
de mostanra elszállt régi gyűlöletem,
nem maradt más bennem, csupán a szánalom,
a megbocsájtást viszont, nem könnyen adom.
2011.09.28.07:00
Kommentáld!