Csak egy vallomás!
Nem merek a szemedbe nézni,
két kezemmel a kezedhez érni!
Nem adhatok most semmi mást,
csak ezt a kicsinyke vallomást!
Bocsáss meg hát picinyke virágom,
hisz rajtad kivül senkim sincs már
ezen a gyötrelmes bántó világon!
S én téged még is sokat bántalak,
S könny áztatja a tündöklő arcodat!
Pedig ugy-de- ugy szeretlek téged,,,,
hogy a nap sem szeretheti jobban a
nélküled semmit érő magányos földet!
De én szeretlek mint csillagok a sötét
égbolt végtelen és magányos kékjét,
mint erdő a benne lakó millió madár
csilingelő,életet adó- magasztos énekét!
Nem tudom hogy mi van most velem?
Érzem megöli szívem az irántad érzett
végtelen,szünni nem akaró, szerelem!
S vele a helyett hogy téged szeretnélek,
kínozlak ,gyötörlek ,s szinte meg öllek!
Őszinte leszek hozzád,mert igy helyes,
egy kinzó kép rágja a féltékeny szivemet!
Mert látom én magam előtt hogy elvették
arcodnak mosolyát lelked ártatlanságát,
piciny kezed tiszta érintését,szived lelked
tisztaságát,szádnak igaz csókját melegét!
De lehet semmi az egész, szived enyém,
S ha bizunk egymásban van még remény!
Remény egy új kezdetre, s új szerelemre,
esély a könny mentes ujjá született életre!
Fogadj tőlem egy szivet mi társad lesz örökre,
Egy remegő kezet mi el vezet a szerelembe!
S az éhező, könyörgő lelkem nem kér cserébe
most már semmi de semmi mást......
csak fogadd el ezt az őszinte szerelmi vallomást!
Vida Zoltán.
Kommentáld!