Csak neked mondom el!
Bocsájtsd meg nekem ha most nem foghatom kezed,
Hogy egyedűl hagytam én a te gyönge szerető szíved!
De tudd meg az enyém is vérzik, könnyezik, szenved,
Nem felejt s meg szenved érted minden egyes percet!
S míg újra nem lát téged az én árva, csavargó lelkem,
Egyedül- s csak érted húll az én vígasztalan könnyem!
Remegve várom én az órát s azt a magasztos percet,
Mikor a reszkető két karom majd téged újra át ölelhet!
De addig a könnyes csókom te kicsiny kezeden hagyom,
Üzenem vigyázz magadra mert tudod szeretlek nagyon!
Gyönyürű szemedből lehulló könnycseppben ott vagyok,
A rideg csöndben a lelked kiálltása- hát az is én vagyok!
Az aggódó lényemben az összetört szíveddel én el bújok,
Ha nem hallom hangod-nem látom mosolyod meg halok!
Addig hálát rebeg beteg lelkem hogy adsz, s én adhatok,
Hogy néha az árva pici szádra egy csókot titkon lophatok!
Hogy eléd míg alszol könnyeimből egy szál virágot tehetek,
Hogy ha csak álmaimban is majd nálad otthonra lelhetek!
S ha az ágyadban fekszel azokon a néma éjszakákon,
Ahol még a lélegzeted is vissza tartod kicsike virágom!
mert attól félsz ha felébredsz talán össze törik az álom,
Tudd meg ilyenek azok a szerető gyönge emberi lelkek,
akik mindíg csak abban az utolsó pillanatban felednek!
Mert ahol fájdalom van ott bizony vannak még könnyek,
Hol a kérdésre csak ordító hiánnyal vagy vérrel felelnek!
Hol már csak a semmibe nyujtod ki a reszkető kezed,
S a végtelen ürességből már többé senki sem felelhet!
Ott még néha sírnak azok az összetört emberi szívek!
Mit meg őrzünk mi a gyarló, és hitszegő, önző világnak,
Az ábrándos édes szerelemnek s az örökké valóságnak!
2011.január.05.én.
Vida Zoltán.
Kommentáld!