Csak van néha egy pillanat.
Mert talán csak a fák azok akik mindent látnak,
mert mégis ök., örökké csendben hallgatnak.
Lengeti őket a mindent tudó szélek,
mely minden ember arcát simogatja,
legyen az gazdag vagy szegény,
legyen koldus vagy feje felett nincstelen fedél.
Hiszen az eső, mindent megsirat,
a bimbózó virágokat, az éneklő kismadarakat.
Talán színes rózsaszál volnék, mi kiskertedben nyildogál,
nem tudván, ami egy régi elméként hamarosan arra száll.
Erős kezei megfogták s letépték,
a régmúlt cseppként mérgezte a jelenként,
feltépve a sebeket, mikről nem tudtam, hogy léteznek.
Az éj leple alatt az óta is véreznek.
Egy pillanatra nem önmagam voltam,
egy pillanatra égi madár lettem,
csupán egy pillanat kellett, hogy az édes bűn
érintse, lágyan körbe veszi testem.
Néha én hittem néma szavadnak, hogy
következménye nincsenek szavak.
Egy pillanat volt, a vágy mely megmarta lelkem,
mint a mérges kígyó, úgy vezetett a holdvilágos ösvényemet.
Lángoló bőrömet a verítéked hűsítette,
sóhajomat fuvolaszóként dalol az éjben,
néha Hold sírva fordul Nap a felé,
hogy sugarait kelteni indítson,
és fülembe mardosó szavakat suttogjon
nem csak lelked, vagy lelkemnek,
bűnbe esett tested, és testemnek,
ezért megbocsátást neked kell keresned.
Kommentáld!