Mesét mondok most Neked, s ha jól figyelsz, megértheted,

Egy királykisasszony száz éves álmából, hogyan ébredhetett,

Régen történt sokan el sem hiszik, pedig igaz minden mondata,

Hát kezdem, figyelj, Csipke ország főterén állt egy díszes palota.

Hatalmas termei közt bánat lakozott, a nap fénye hiába ragyogott,

A király a trónján fáradtan ült s arcán mosoly soha nem csillogott,

A szolgák lábujjhegyen, csendben tették a dolgukat nap- nap után,

S a városka életére lassan rátelepedett a néma, boldogtalan magány.

Az ok egyszerű volt, a Királynőt nem áldotta meg gyermekkel az ég,

Nem volt örökös s lassan már elszállni látszott lelkében a várt remény,

S mikor már kezdtek beletörődni s elfogadni, hogy az Isten így akarja,

Egy apró tündér varázspálcája a sors kerekét más irányba fordította.

A városban tetőfokára hágott az izgalom, több napig tartott a vigadalom,

A nap sütött az ég tisztán ragyogott s a gyermekre áldást szórtak a csillagok,

S egy párás hajnalon csecsemő sírása verte fel a palota megszokott csendjét,

Aprócska leány született s a város nevéről Csipkerózsikának keresztelték.

Egy hónapot töltött a hercegnő, mikor a keresztelőre kiválasztották a napot,

A palotában ünnepre készültek s az inasokkal a király száz meghívót íratott,

A konyhában sütöttek főztek, parázson fácán sült, üstben jérceleves rotyogott,

S a főszakács a Királylány tiszteletére hófehér, rózsákkal díszített tortát cukrozott.

 A vendégek már délután érkezni kezdtek, a palota udvarán hintók gyülekeztek,

Mindenki tiszteletét tette a bölcső előtt, s a gyermek felé jókívánságokat küldött,

Volt ki szépséget, éles észjárást kívánt, volt, ki csak azt, hogy, rátaláljon a boldogság,

A sok ajándék közt egy hófehér takarón, apró hímzett rózsákkal a neve volt olvasható.

Lassan este lett, az ünnep a vége felé járt, mikor a megkésett vendég hintója megállt,

Ajtaja felpattant s fekete ruhában sietősen kiszállt belőle, az éj démonainak tündére,

Nem szólt semmit, csak a bölcsőhöz lépett, s kezét finoman a gyermek fejére tette,

S a csöndben ezt sziszegte: Ha betöltöd, a tizennyolcat újad orsó szúrja, s elalszol örökre!

S ahogy jött úgy távozott, maga után hűvös érintést s döbbent némaságot hagyott,

A vendégek rémülten egymást kérdezgették, ki volt ez s mivel magyarázza tettét,

Csak a Király tudta, hogy miért nem hívta meg, mert féltette az átkaitól a gyermeket,

És megtörtént a baj, nem tudta megóvni, s most hogyan fogja az átok alól feloldozni.

Másnap hajnalban a főtéren kihirdették, a város összes orsóját azonnal elégessék,

Nem maradhat egy sem, s aki eldugja, halálnak halálával vesznek elégtételt rajta,

De vége volt a Király nyugalmának, örökösen retteget s kereste magában a hibákat,

Talán ha meghívta volna a tündért, az átok most nem fenyegetné leánya életét.

De Csipkerózsika szépen cseperedett a Királynak egyetlen szeme fénye lett,

Óvták, védték, éjjel-nappal szolgák serege csak a kívánságát firtatta s kereste,

De a Királykisasszony soha nem követelt, s szelíd természetével barátokra lelt,

Az erdő állatai a kezéből ették a magot, s apró tündérekkel fogócskát játszott.

Teltek az évek, télre tavasz, tavaszra nyár jött, s a leány tizennyolc évet töltött,

Az átokról hallgattak előtte, s ha valaki szólni akart, elhallgatatták rögtön mindörökre,

De ha tudta volna tán jobban vigyázz, s nem viszi fel a palota tornyába a kíváncsiság,

S nem lép az ódon falak közt megbújó szobába, s nem ül a rokkához, hogy kipróbálja.

Abban a pillanatban mikor leült s az orsót kézbe vette, lesújtott az átok gonosz ereje,

Az ujját megszúrta a tűvel s holtan esett össze, s az idő a falak között megállt örökre,

S ahogy teltek az évek lassan mindenki elfelejtette, mit is tett az átok pusztító ereje,

És a palotát lassan körbevonta a rózsaszín vadrózsa, had pihenjen békében álmodó lakója.

Évek teltek el s a kastélyra senki nem emlékezett, mikor egy herceg lovával arra tévedt,

Az állat beleakadt a vadrózsa ágába s meg kellett állnia, hogy a riadt jószágot kiszabadítsa,

S ahogy leszállt és tőrével levágta a töviseket, keze vastag falat faragott kilincset érintett,

Kíváncsisága erősebb volt, mint a félelme, s a vasajtót addig döngette, míg feltárult előtte.

De ilyet nem látott még soha, a fal mögött ébren álmodó városnak volt az otthona,

Abban a pillanatban állt meg az idő s az élet, mikor Csipkerózsika a toronyba tévedt,

S az óta mindenki mozdulatlanul várja, hátha valaki erre jön, s a szörnyű átkot feloldja,

S most halvány remény suhan át a halottnak hitt város felett, mikor az ifjú a várba belépett.

Végigjárta a termeket sorra, hátha talál valakit, ki elmondja, mi történi itt s vajon mi az oka,

De csak a vadrózsát kérdezhette, de persze egy virág mit is felelhetne, de mégis megtette,

A kis lépcső fordulójában, mely a toronyba vezetett, száz rózsa egyszerre szirmot vesztett,

S a Herceg ezt nem értette, gondolta, ha már itt van, megnézi, s tán a szobában a titkot megérti.

Haladt felfelé, s minden lépésénél újabb virág hullajtotta el a szirmát, az utat mutatván,

S a kilincset lenyomva elérkezett a toronyba, hol Csipkerózsika száz éve az álmát aludta,

Oly szép volt, ahogy pihent a vadrózsák ölelésében, a Herceg csak állt a néma csendben,

Majd lassan letérdelt s a lány fejét két kezébe vette, ajkával az ajkát óvatosan érintette.

S a pillanatban megtört a száz éves varázs, s az átok hatalma végleg tovaszállt,

A kastélyba visszatért az élet, s mindenki folytatta ott ahol abbahagyta ezer éve,

A Herceg megkérte Csipkerózsika kezét, s lakodalmat csaptak s boldogan éltek,

Tán még ma is mulattnak, ha csak el nem fáradtak s nem alusznak újabb száz évet.