Égi vándor
Itt lenn félelem béklyóz s kínzó magány,
A földi ridegség jégbörtönébe zár.
Itt kevés a levegő… kevés az élet,
Menekülnék, de nincs, ki menekítsen!
Ebben a világban rab még a képzelet is,
Szívtelenségben mire való a lélek is?
Forró nyárban reszketek, enyhet nem találok,
Nekem a dél is csak sötét éjjel, hol álmot látok.
Idelenn fázom, álmom, emelj magadhoz,
Vigaszod nélkül hajnalra már megfagyok!
Szabadulj hát, lelkem, fénylő madár, válts
Meg, büszkén szárnyalva, hív a magasság!
Szél támad, lágy és vad, öl és ölel, egy
Másik életbe, önmagam fölé emel…
Súlytalan, könnyű vagyok, föld felett járok,
Testemből kilépve végre szabadon szállok,
Távol-egek vándoraként lassan elhagyom ezt a világot.
A földtől messze szennye el nem érhet már,
Bűne-sara tovatűnt, a szabad ég vár csak rám,
Hol a végtelen útjain többé semmi sem fáj.
Fölébem boruló éji ég, ölel s andalít,
Bársonyos kék fátyol, elringat, oly szelíd,
Lenn hideg volt a nap, itt a csillag melegít.
Ragyogj hát, kísérőm, áldott, tiszta fény,
A csillagok útján virrad már az új remény!
Végtelen, tágas tér, kinyílik a távolság,
A szem a jövőbe, új világokba lát!
Feltáruló messzeség, mámorít, várnak
Egymásba nyíló szépséges, vadregényes tájak!
Itt már szabad a szív, könnyű a lélegzet,
Szárnyalok én is merészen, mint a képzelet,
Már nem tart vissza semmi, béklyó mélybe nem von,
Vágyaim útját járom magányos-szabadon,
Csak én vagyok és a fenséges ég,
Mely csak nekem tárja fel rejtekét!
Messze fenn járok a felhők felett,
Fényes csillagot érint két kezem,
Varázsa vonz, szava engem hív… -
Csillaggá lettem magam is.
Kommentáld!