Elakadtak
bennem a szavak, a mondatok,
Nem
tudom rímekbe foglalni mindazt, mit gondolok.
Hogy
létemnek értelme képes lesz e várni?
Erre
a világjáró félnótásra az idejét szánni.
Vagy
netalán egy röpke pillanatban torzul el a kép?
S
mindent mit enyémnek hittem elfújja a szél?
Számtalan
a gondolat, boldog, boldogtalan,
Folyton
küzdök egy álomért, mindig, untalan.
Mit
nem adott az ég, s a földiek se tették,
Az
én sarjaim e terhet vállukra ne vegyék.
Mert
jöttem én a földi pokolból számtalan céllal,
Sok
szertefoszlott, mert az ég azt nem akarta.
Akartam
lenni oktató, vagy csupán tanult poéta,
Írni
szebbnél szebb dolgokat s élni boldogan.
S
elcsábítottak a számok is, különös kis világ,
Hogy
háromszor a végtelen és így lesz egy kis virág.
Aztán
vesztek sorba az álmaim, s fájtak.
Miért
kellett, hogy így legyen? Mindig elém álltak.
Egy
jobb lét reményében én is beálltam a sorba,
Kerestem
némi pénzt s büszkén haza hordtam.
Ám
feneketlen kút lett az otthonom, sajnos.
Kiért
mindig oda álltam, ő alázott most.
Itt
lett elég a régi lét, újba fogtam hamar,
Nem
volt kérdés merre, csak külön vigyen utam.
S
lám eltelt néhány hosszú év,
Még
most is nyögöm múltam örökét.
De
Isten látja lelkemet,
Nem
bántam meg tettemet,
Mert
ha nem lépek a fényre akkor,
Soha
nem látok ki a porból.
Új
célokkal felvértezve, új világba mentem én,
Szerelmem
oly távol hagytam, a veszélyek tengerén.
Erős
ő, ki erőt ad lüktető szívembe,
A
vele való lét, ez jár csak eszemben.
Tegyek
érte mindent s sarjaimért, ha lesz,
Ha
felnő majd, remélem apjára büszke lesz.
Hát
ez gyötör engem nap mint nap,
Hogy
adjak neki valamit, amit én nem kaptam.
Ezért
élek, ez az én álmom,
S
hogy halálom büszkén, boldogan találom.
Kommentáld!