Tollam, akár a fa, mely tavasszal új életre kel,

Agyam, mint lombkorona, melyet levelek lepnek el.

Gondolatok, gondolatok tömkelege,

Sokszor elgondolkodom: - Ezen a földön én még

kellek-e?

Van-e akinek hiányzom, aki néha gondol rám?

Kit majd szívből szeretek, s Ő is szeret talán.

Aki majd megbocsát nekem, s feledteti bánatom,

Ha véletlenül rosszat teszem és magamat is

elhagyom.

Elhiteti velem, hogy jobb ember vagyok.

Akkor is, ha a tűzre rossz fát rakok.

Szívemből mindig képes lesz kiűzni a bánatot,

S büszkén vállalja a terhet, mely úgy sújt a

vállamon.

Együtt érez velem, mellettem marad,

S kettőnk találkozásából, talán egy új élet fakad.

Együtt leszünk, együtt lépdelünk az úton,

Átsegítjük egymást a reánk váró, mindenféle

gondon.

Felneveljük, s óvjuk gyermekünk.

Akkor is szeretjük, ha már nem úgy szól nekünk.

Ha már nem azok leszünk, akik oly régen voltunk,

Mikor még néha, szülői szigorral, reá fennhangon

szóltunk.

Megöregszünk. Eljár felettünk az idő.

Korosabbak leszünk, s a szemünk előtt felnő.

Lankadatlan tanul, s egyszer csak felnőtt lesz,

Előfordulhat, hogy amit nem szabad, Ő mégis

megtesz.

Hiába próbálnánk már óvni vagy félteni,

Elcsukló szavainkat hamar elfeledi.

S miután lejárt az idő, vége a földi létnek,

Könnyek között, hangosan zokogva temetnek el

minket.

Odafenn várjuk, hogy eljöjjön az idő,

Amikor a felnőtt gyermek a sírunkra ledől.

Zokogva mondja ki, hogy velünk lenne ő is.

De nem lehet! Ez az élet rendje, s majd szülő lesz

ő is.

Ráérez arra, mi jó s mi rossz,

Számára az élet, még sok dolgot hoz.

Jó dolgokat, szépet, bút-borút,

Hol kínzóan laposat, hol pedig vidáman

domborút.

Évszázadok óta így telnek az évek,

Amik megmaradnak, azok csupán képek.

Képek, mellyel meséljük a múltat a jövőnek,

Megpróbáljuk enyhíteni fájdalmát, az utánnunk

szenvedőknek.

Fájdalmas elmúlás, ki tudja miért?

Véget ért a színdarab, mindenki letudta szerepét.

Hátra néztem, s felmértem az utat,

Tettem amit kellett, de soha nem feledtem a

múltat.

Örültünk, szenvedtünk, átéltünk mindent.

Oda adtuk szívünket, s a benne rejlő kincset.

Véget ért az utunk, s nem bántuk amit tettünk,

Fájdalmas sóhajjal, lelkünk kileheltük.

Elszállt belőlünk az élet, kihunyt a láng,

Reméljük, hogy a világnak, így jobb lesz talán!