Kinyitom szemeim,
elvakít a félelem
Aztán lehunyom,
sötétség a mindenem.
Hosszú órákig
fekszem az ágyon,
Csendben,
mozdulatlanul, kicsit már fázom.
Gondolataim más
világba tértek el.
Egy olyan
világba, ahol már nem létezem.
Száz kérdés motoszkál
bennem,
Nem hagyja
nyugodni lázadó lelkem.
Választ nehezen
találok,
Gondolkodom,
tanácstalan vagyok.
Elképzelem,
ahogyan koporsóban fekszem,
Porrá váló halott
testem.
Halál után is van
élet?
Vajon mit
érezhetek?
Nem hallok már
hangokat,
Nem érzek már
szagokat.
Színes világ a
föld felett,
Koporsómban
fekete leszek.
Nem értem. Mi az,
ami visszataszít?
Mi az, ami nem
szabadít?
Vajon, tényleg
nem élek?
Vagy ez csak egy
álom és nem ébredek.
Szellemként járom
a világot?
Vagy eltévedtem,
de hiába kiáltok.
Hideg,
hátborzongató félelem,
Az ágyamban
fekszem, de mégsem létezem.
Megsimogatom
fekete hajamat,
Hosszú és
selymes. Eltakarja arcomat.
Nyugtató. Illatát
még érezni lehet,
A félelmem
eltűnik, lassan már felébredek.
Elképzelem.
Mélyen lent a sötétben,
Egyedül, de mégis
halottak körében.
Elszállt emlékek,
emberek és évek,
Már semmim sem
marad, csak a tiszta lélek.
Utolsó napomon,
talán, majd így érzek,
Nem tudhatom,
hiszen még élek.
Kommentáld!