Elsárgult levelek

avarként hevernek

a fák tövében,

egy park szegletében.

Némán ülök egykeként

a park mélyén hetykén,

miközben élvezem a nyugalmat,

mit nekem magányos alaknak

csupán e pillanatban,

csak nekem néma halandónak

éppen ezen óriási park

visszaadhat.

A park, mely most csak az enyém,

biztosít nyugalmat, mely mint a

Remény szigeteként áll szilárdan

a rohanó világ tengerén.

S a Park nyugalmat nekem ád,

csak Nekem az úrnak,

mint egykoron, a középkorban

a birtokán lakó nemes földesúrnak.

Tehát élvezem a nyugalmat,

melyet nekem parkóriásom némán ,

ám erősen felém sugallhat,

mivel ez kizárólag most az én birtokom,

s ezt olyan erősen vallom,

hogy egész idő alatt

a park szegletében magam

e terület kizárólagos urának gondolom.

Így ülök ott hetykén,

ám birtokomra büszkén

a parkot nézve,

s cseppet sem gondolok a télre.

A sárguló levelek, látom,

egyenként süllyednek

az aranyló avartengerbe,

s benne levelek tömkelege

összefüggő szőnyegtakarót képezve.

Lásd halandó: a parkkert végre őszi ruhájába öltözött,

s benne én halandó csak némán gyönyörködök.

Nem jár erre senki,

s így nem találhatsz olyat,

ki e síri nyugalmat felveri.

A park ugyanis szeptembertől őszi némaságba zuhan,

s a múló idő egy pillanatra még ugyan elidőz és megáll,

majd mint költözőmadár szélvészként tovaszáll.

Így rohanunk mi halandók is tova,

s féltve arcunkat eltakarjuk, hogy ne maradjon rajta

a múló időnek nyoma.

Nem figyelünk a szépségre: sem az őszi parkra,

sem a nyugalomra,

s nem is vesszük észre az ősz ezernyi szépségét,

csak rohanunk mint a szélvész,

rettegve tőle: hogy utolér bennünket a vész.

Mert félünk! Félünk , hogy megöregszünk.

Félünk a haláltól,

félünk az élettől,

s félünk az elmúlástól.

A mámortól nem félünk,

s erre az időnket sem féltjük.

Ám félünk minden más értéktől,

így félünk mi porszem halandók még sok mindentől...

Félünk mindentől,

nos egyedül a rohanástól nem félünk,

szinte minden percünket örök rohangászás rabságában éljük.

Figyelj rám halandó!

Az élet múlandó.

A múló értéket ne nézd!

Tekinteted mindig az örök dolgok felé vétsd!

Lásd meg a szépséget,

ne csak a rémséget!

Figyelj az Örökre,

s így bízd magad a Jövőre.

Mert a múló mind elmúló,

a nyugalmat feldúló.

Egyedül Isten az Örök,

ennek jegyében sződd jelened és jövőd!

Ha így teszel, Ő ád neked ezernyi örömöt,

s meglátod egykoron ez lesz örök örömöd.

Ez lehet számodra végső jövőd , s örököd,

mely Isten hagyatéka nekünk halandóknak,

s jelenthet mindannyiunknak, ha úgy élünk,

időtlen örömöt.