Remegve viseljük a kritikát,
De rendesen kiműveltük az intrikát.
Ilyenek vagyunk, s ameddig csak élünk,
Kevesebbet adunk, mert önzővé tett létünk.
Örülünk a szépnek, a jónak, a kellemesnek,
Körülöttünk legfőképp a józan szellemesnek.
Hazudunk egymásnak, de magunknak is rendre,
Tudjuk a másikat zaklatni, megy ez menetrendre!
Nem okulunk a más bajából sem egyre,
De megfutamodunk az igazságtól remegve.
Ellenben próbáljuk megidézni győzelmünket,
Elfedni órákra lelki bajainkat, s gyötrelmünket.
De, ha vajmi baj történik az életünkben,
Mivel ez is törvényszerű a végzetünkben,
Bevezetjük a sértést, később a megalázást,
És a már jól bevált önvédelmi alapállást.
Irigyek vagyunk és arcátlanul utálatosak,
Nemigen akarjuk felvállalni a kudarcokat.
Ha kell, akkor az ellenséggel is lepaktálunk,
Még, ha csekély eredményre lesz is kilátásunk.
Nehezen tudjuk feldolgozni az ellenvéleményt,
Meggondolatlanul formálunk másokról véleményt.
Még a legjobb barátainkban is ellenséget keressünk,
Holott csak hibáit kellene együttesen megszüntetnünk.
Egoizmusunk sem ismer örök határokat,
Mára szinte kiirtottuk a Földön a vadállatokat.
Semmit sem bízunk a kiszámíthatatlan véletlenre,
Beállítjuk magunk a Tejútban halhatatlan egyetlenre.
A földöntúli életről meg sajátosan azt skandáljuk,
Mennyországba jutunk, ha bűneink alázatosan megbánjuk.
Pedig jobban tennénk, ha gyakrabban végeznénk önértékelést,
Lelkünket nap-mint nap szerénységgel, kedvességgel feltöltenénk.
Kommentáld!