Emberré válásom egy pillanata..


A beteg szárnyamon a kor
csőrében az ág és a tudatom,
a sár, mellyel
gyúrt a tapasztalat
a vágy már tudom mi az,
az Ész Nyugatom, a Testem Kelet
mellyel felemésztenek.
Óh, lelkem mely,
ki két világot tartasz
Atlaszként vállamon,
s most érzem igazán
mi az a fájdalom,
hogy kettészakadt
testem és értelmem.
Hányszor mondtad
Te, Bölcs, énnekem,
hogy a földön itt,
és ezen túl
nincs más Súly,
csak az Egyensúly és az értelem.

De talán nincs is nincs középút,
csak végtelen,
s végtelenben
eltűnő léleknyomok.
Múló múltak,
üres percek,
miket mozgó mutatók
jeleztek, hogy teltek.

Én vétkem, az én vétkem
magamat okolva
lettem a valóság
s lettem darabja,
az ép észnek vesztett darabja,
ki mindig remél,
s mindig remél és tapasztal.
Ördög vagyok tán. Vagy Nincs pokol
mit meg nem jártam még.
Merengek forró kövén
magamba szálltan.


Most az Ész Nyugat,
és a Test Kelet...
Mit válasszak, én
s mivé lehetek..
Nem keleten, s nyugszik Nyugaton
egyszerre a fény.
Nincs egyensúly,
s talán nincs is remény...

Elbujdosnék, de nincs helyem
ital mögött, az ég alatt.
Megszülettem mindhiába,
s úgy hullok el, mint a vad.

Vagy valahová a Csillagok
ponthálójára vetül pillanat,
ott kellene élnem, számkivetetve,
zordon, egyedül magamban,
hogy agysejtjeim szűk
körútjain járva
enyésszen el lelkem,
észgondolataimban.

Talán most keserű szájával
tátog rám a halál.
Nem térsz vissza, ha reálépek talán,
soha már, óh, soha már.


Nincs több gondolatom.
Megszűnik az ész,
s majd cselekszik a test
a mindig tettre-kész,
ne kérdezz tovább,
csak cselekedj, te fura Agy.
Hisz magad is művész,
a tested része vagy.


Lettem sejt és az maradtam
test alakban gyenge másom,
múlandó és kis, hibás,
talán szeretem így.
Szeresd te is.
leszaladt szemeket,
hibáimmal együtt
Talán jobbik felemet,
mert gyenge már a térdem,
mely sokszor imámat mormolta,,
hogy rogyva járjak, egymagam,
miképp az állatok,
hogy megsimogassanak engem...
S Te szeretekből az,
akiből ember lettem
a hosszú éveim alatt.

Most talán enyém a világ.
Magam vagyok Magamnak,
s gyermekkorom ablaktalan világában-
csendjében vasalt múltam nyomán
úgy tűnik el, mint az űrből
a nem ismert űrbeli tartomány,
mely gyűrött jelennel néz felém
folyvást farkasszemet,
míg megszűnik a fájó,
s foszló emlékezetem.

Többet akartam,
de eleget kaptam.
Mindig kértem, nem martam
a kézbe, mely enni adott
s mindig kaptam egy falatot...

Meghalt a múltam,
de él a jelen.
Belőlem sarjad talán az
új történelmem,
mert Velem van a múlt.
Te érted minden sorom.
Előbb ölelsz,
minthogy kigondolom,
s betakarsz, ha letakarítom
magamról a szennyem.
Szeretlek Téged,
s tudom, ha a világ
most porrá lenne,
Te lennél a vízcsepp,
s majd a folyó bennem,
hogy utamat mossa, át
az életem tengerén.
Vizedre testemet
lassan engedném.
Habot formálnék
a csókod belőlem,
s célt-ként érek egyszer
a boldog jövő felé...