Ma reggel úgy ébredtem fel, mintha tegnap este lenne…
S azt hittem holnapi álmok árnya férkőzött szemembe,
Körbevettek görbe percek, és csak táncoltak kacagva,
És az idő elkezdett széthullani sok halk darabra,
Kifordult éveim a csend lassú, lágy tükrén születtek,
És mindegyik része volt egy ifjan eltűnt vén
szünetnek,
Köztük bukdácsolva kerestem az első pillanatot,
Az első titkot, mit majd az utolsónak visszaadok.
Homályba öltözött a tér, s idegenként nézett felém,
Szürke felhőből font sziget voltam a kék ég tengerén,
Szelíd szélvihar sodort a végtelen és szűz magasban,
Aztán szertefoszlott ez is, és a semmivel maradtam,
És a semmi rám mosolygott, arca nyugodt volt és
furcsa,
Mint aki értem jött ilyen messze, de még ő se tudja,
Végigmért, unottan intett, majd megfordult, és sietve
Elindult ködre írt úton, föl a régi, égi rendbe.
Nem tudom, hogy látom e még, vagy csak hiányával
éltet,
Vagy izzó bélyegként homlokomon hirdeti e vétket,
A bűnömet, hogy szerettem, hogy könnyeim’ érte ontom,
Emléke ringat, ha megpihen testem, e véres otthon…
Palástján sötét csillagok, lépte mentén száz üres jel,
Borús dalként szálltak szívemre sántító, zárt ütemmel,
Összegyűjtöttem árnyékuk, s elástam e néhány sorba,
Ma reggel úgy ébredtem, mintha tegnap este lett volna…
(A.Sz.)
(http://adlibrum.hu/Bender-Mate)
Kommentáld!