Hallottam egy famesét
el is mondom nyomban
Történt, hogy a molyhos tölgy
Szerelemre lobbant
Szép szömörce leányt látva
Szeme guvadt, szája tátva
Szíve nagyot dobbant
Bús fafejét törte ekképp
A kis cserhez érni miképp
Lehetne
Lihegte
Ó irgalmazz teremtő, hol a faigazság
Hisz mindannyian tudjuk jól
Fűnek, fának egy a sorsa
A földhöz ragadtság
Bús fasorsunk örök átka
A mozdulatlanság
Fa imát mond molyhosunk, kérleli az eget
Hozzon immár fölébe, egy viharos felleget
Hadd túrjon pár ágával cserfes kis cserébe
Minden makkját odaadná Ő mindezért cserébe
Bújában a molyhosunk lógatta kobakját
Könnyek híján hullajtva minden áldott makkját
Meglátván, az égiek hogy mennyire szeret
Megszánták és küldtek, néki egy kis enyhe szelet
Szél által a molyhosunk így érinthette kedvesét
Gondolatban komponált is hirtelen egy szép zenét
Ám mielőtt fahangjára hangolódott hangszíne
Látja ám, hogy vörösre vált a hőn szeretett, nő színe
S így szólott a szömörce
– Faragatlan tuskó
Vegye le az ágát, rólam maga, maga bunkó
Ön nem az én esetem nézzen már tükörbe
A törzse is mily kicsiny, s ráadásul görbe
Úgy hallottam Önről, hogy egy későn érő típus
Ez netán egy rossz szokása, vagy csupán csak egy rítus
Ó, és milyen undok látvány, repedező kérge
Melybe tán már beköltözött a világ összes férge
Levelet se küldjön nekem, nem tartok rá igényt
Az is olyan bőrös, durva, s ráadásul kemény
Na és a makkjai?! Nevetek, ha látom
Vesse inkább disznók elé nekik az, az álom!
Hallgatván a molyhosunk e sok cserfességet
Nem kíván Ő soha többé csert se feleséget
Akkor inkább terem makkot
Disznóeleséget
Kommentáld!