Ha engedted volna!
/ RÉGI VERS/
Ha engedted volna, most melletted lehetnék,
Szívem szeretetével egyetlen szívet szeretnék.
De te nem adtad nekem, elfordultál tőlem,
azt mondtad, nem szabad téged szeretnem.
"Te" nem tudod hogy mit tiltottál meg nekem,
"te" nem tudod hogy mit vettél el tőlem?
S most a szívemben, a lelkemben egy egész
világ fájdalmát kell örökön ,öröké cipelnem.
Próbállak elfelejteni, próbálok nem gondolni rád,
de lelkem tükrében ott vagy te, és az a pici ház.
Ahová elbújsz előlem, ahová félve menekülsz,
ahová mint űzött vadat téged kóbor szívem űz.
De te csak fuss, menekülj előlem, mert lehet
hogy én bűnös emberként , csak ezt érdemlem.
Lehet hogy a sors akarta hogy így kell engem,
hogy egy élhetetlen, reménytelen életre ítéljen!
Mert bűnös vagyok én, de mi is az én bűnöm?
Szemedbe néztem, s azt mondtam szeretlek?
Hogy azt mondtam ,óvlak az élettől mert féltelek?
Hogy azt mondtam hagy adjam azt amit az egyik
ember a másiknak adhat ,egy társat ebbe a társ
nélküli, szomorú , és magányos keserű álomba,
hogy ne légy kitaszítva boldogtalanul , ebbe a
kegyetlen, vádló , és bántó, vak, sötét világba?
Ha eljön az est, s leszáll az éj, ott abban a házban,
egy lány aludni tér...csukd le a szemed tőlem távol,
kedvesem, aludj békességben, álmodj édesen.
Vigyázzanak rád az égen megbúvó fénylő csillagok,
s álmodban is tudd , hogy valahol én ott vagyok!
Mert vigyázom rád, míg hallom én a hangodat,
míg édes álmodat meg nem töri a néma pirkadat.
Míg meg nem hal lelkemben az egyetlen pillanat!
Vida Zoltán.
Ez egy régebbi versem, már szerepel a blog bejegyzéseim között,
csak itt nem volt meg.
Kommentáld!