ÉGETT a SZÍVEM
Égett a szívem eddig is,
De most, mint mikor rőzsét
dobnak a napba,
Úgy lángolok színaranyba,
Úgy hallom millió perc vagy
év után,
Lassan kialszik már, fogd a
rőzsét, dobd rám!
Fogd kezeddel kezem, melegíts
már,
Mezőket, erdőt, a hegyet, a
holdat,a kék eget,
Szeress minket gyönyörű
szíveddel,
Simogass apró ujjaiddal,
Ölelj tüzes testeddel, nézzél
szerető szemeddel.
Fáj, hogy nem érhetek hozzád,
S fáj nagyon, hogy arcodban
arcom ég már.
Nem foghatom a kezedet, s
homlokodon
Mint játszótéren a homokszemek,
csókom elszendereg.
Testem, mintha százezer éve
élne,
S van még erőm, hogy várjalak
tárt karokkal én.
Virrasztom a reggelt, az éjt,
Virrasztom az izzó tüzet, a
fényt.
Zajokra fülelek, csendesen
beszélek,
Figyelem az éj minden neszét,
Nem aludhatok el, várom a
hajnalt,
Mely a remény, hosszú lándzsával
mutat felém.
Ez a jelen-, s nagyon
szeretlek én.
Már ez maradsz nekem-, feléd
jön, nem ismered,
Elindul útján, s te hiába
tartod vissza,
Csak tűröd szótlan, apró
panasszal,
Üvöltesz, ha ez megvigasztal.
Nyelvedet harapod kispárnád
ütögetve,
S kérded magadtól, hiszel-e
Istenbe.
Legyinthetnél, de az is
hiába,
Te maradsz nekem a szívembe
zárva.
Hiába vágyom most gyors
halálra,
Te csak légy nekem, tanulj
meg így elfogadni,
Hogy ennél többet nem tudok
adni.
Így fogunk együtt kéz a
kézben
A szerelmünkben elolvadni.
Kommentáld!