Ismerős
gondolat ütötte fel fejét,
Itt
hagyni kis hazám minden emlékét.
Feledni
a gyötrő múlt minden hajnalát,
Sorsára
hagyni az őseink otthonát!
Megrogyott
lábammal, csak tűnni innen el!
Szorongó
szívemben vérző sebekkel,
Könnyekbe
fojtani a boldog napokat.
Így
kezdett gyötörni e furcsa gondolat.
Vesztem
volna akkor el! Még az elején!
Pihentem
volna az álmok mezején.
Beteg
testem, ha nem gyógyítja orvos,
Talán
nem lennék ott, ahol szenvedek most.
Vállamat
nem nyomná örökségem súlya.
Nem
néznék zokogva a fájó múltba,
Hogy
élhettem volna szebben és nem így,
S
nem kínzott volna az a rengeteg kín.
Szakadt
ruháim nem fújná a szél.
Talán
nem ember az, aki néha fél?
Mi
lesz velem holnap? Ki rúg majd belém?
Lesz
e aki ápol, ha leszakad majd vesém?
Vitázni
a nappal, ha kinn fekszem a padon.
Eső
elől bújni, hogy ne verjen oly nagyon.
Hidegben,
egy csepp meleget találni.
Hosszú
út során néhányszor megállni.
Levegőt
is venni! Nem csak port szívni magamba!
Könyörögni
az éghez, hogy ne hagyjon magamra!
Válasz
nélkül aztán, csak a gondolat marad,
Szívemben
űr, s megannyi harag.
Harag
a múltra, s remény a jövőre.
Nem
látni az utat, csak menni előre.
Céltalan
haladni, ki tudja hova?
Lesz
e a nyomoréknak valaha otthona?
Mit
is kell tenni? Hisz minden hiába!
Megannyi
próba, de mégse vitt irányba!
Fáradt
lépéseim lassulnak az éjben,
Talán
adatik egy hely, hol pihenjek békében.
Pihenhetek
végre örökös álomban,
Úgy
élhetek végre, ahogy az álmodtam.
Tiszta
ruhákban nélkülözés nélkül.
Talán
majd onnan, a világ is megszépül.
Gyáva
volnék hozzá, hogy életem eldobjam?!
Mindig
azért éltem, hogy nehogy elbukjak!
S
lám, megérett az alma s földre hullott árván,
És
elszáll majd a lelkem az angyalok szárnyán.
Kommentáld!