Jönnek a
gondolatok, mind girbe-gurba,
Nem is tudom, hogy
szedjem őket rendbe, sorba.
Írnék most a
hazámról mely felnevelt valahogy,
Otthont adott
nekem s ételből is juttatott.
Játszott
szívemmel, kínozta testemet,
De tudom még vár,
mert szeret ő engemet.
Regélnék Anyámnak,
milyen az új világ,
De kitudja mikor
látja ismét a kisfiát.
Könnyezve
búcsúzott: - Légy erős gyermekem. –
- Menj! Tedd
helyre az életed! -
- Drága jó anyám!
Messziről üzenem szívednek,
Ne féltsd
gyermeked, embernek neveltetek! –
Üzennék a
barátoknak, kik szorítanak értem:
- Nem adom fel
barátim, hiába estem térdre! -
Felállok értetek,
a gyönyörű múltért,
Az eltöltött
időért s a közös útért.
Nemzetünk rajtunk
áll, érdemes-e a létre,
- Ne adjuk fel
hát, küzdjünk együtt érte! -
S dalolnék a
lánynak, ki vár rám valahol,
Könnyes szemmel,
fájó szívvel reád gondolok.
Álmom volt
egykoron, megadta az ég,
Kérdés nem fért
hozzá, megkértem kezét.
Ám történt egy
fordulat, messze fújt a szél,
Édes álmaink
lángja most halványabban ég.
Így írom hát
soraimat, magamba fojtva bánatom,
Könnyeimmel küzdve
reájuk gondolok.
Eljön a nap, mikor
hazaér a vándor,
Éljek is bárhol
ezen a világon.
Mindent értük
teszek, mert fontosak nekem
S értük dobban
néha, oly nagyot szívem.
Kommentáld!