Hajnalodik. Az éjszaka csendjét lassan felváltja a reggel zűrzavaros, mozgalmas világa.

A zárt ablakon beszűrődnek az éledő utca hangjai, s lassan az álomtól még kábán ébredezve rájövök, hogy az éj máshol ért, mint szokott. Csak nézelődöm a meleg ágy biztonságából és az agyam fogaskerekei lassan elindulva ráébresztenek a tegnapi nap történéseire.

Szemem becsukom és hagyom, hogy a képzelet szárnyain újra végig járjam az elmúlt órák érzéseit.

Régóta tartó, barátságnak induló /férfi és nő közt van ilyen?/ kapcsolat eredménye a tegnapi este.

Sokáig nem is vettem komolyan, persze hízelgett a lelkemnek, hogy valaki ilyen kitartóan mindig visszatér, és oda van értem. Nincs is olyan nő a földön, akit ez nem érint meg. Hát engem is megérintett, talán túlságosan is. Talán többet reméltem az egésztől, mint amit valójában kaphattam.

De az ember álmodozik és néha már azt is képesek vagyunk elhinni, ami meg sem történt.

Így utólag visszagondolva, hát elég mozgalmas hónapok vannak mögöttem, már ami a lelkemben dúló viharokat jelzi. Hol lent a poklok legmélyén hol fent szállva szabadon és boldogan.

Néha, mikor reggel munkába jövet a szemem többször is könnybe lábadt, mindig megfogadtam, hogy túllépek az egészen, mert nincs szükségem erre. Hisz annyira sérülök, és ez fáj. De mikor megláttam remegni kezdett a lábam, és teljesen szétestem, mint egy rosszul megfogalmazott házi feladat.

De próbáltam kezelni a helyzetet, ami hol ment, hol meg nem.

De annyira vonzott, mint mágnes a vasat!

És lassan kénytelen kelletlen el kellett fogadnom, hogy ennyi és nem több, és ha ez így jó, akkor legyen, ha meg nem akkor el kell felejtenem!

De ugye az ember, ha naponta találkozik azzal, akitől megáll a szívverése is…  Hát a felejtősdi nem igazán működik!

De valahogy lehiggadtam. És mikor nem feszülünk rá a dolgokra, s mikor már lemondunk róla, akkor…

 És tegnap váratlanul megkérdezte ráérek-e munka után. Pár percig csak álltam próbáltam értelmezni a kérdést és tudtam most kellene azt mondani - Nem, nem érek rá, programom van.

De ahogy belenéztem abba a barna szempárba tudtam elvesztem örökre. És a kocsiban néha eszembe jutott lehet ez lesz az első és az utolsó is, és ha az utóbbi, akkor megint sérülök és megint hosszú hónapokba fog telni mire összeszedem magam. De már nem számított semmi csak az, hogy ott van mellettem, átölel, kíván, és akar.

És most a reggeli félhomályban mellettem ébredezik, megsimítja az arcom, puszit ad a homlokomra tekintete elmerül a tekintetemben és átölel. Majd a fürdőszoba felé veszi az irányt, indulni kell.

Fekszem az ágyban, agyamban cikáznak a gondolatok és a szememből legördül az első könnycsepp.