Kaposvár...
Ez az a kis város, ahol lakom.
Itt élek, s már nem félek nagyon.
Nem uralkodik rajtam már a bűn.
Nem engedem - nem hagyom!
Itt kaptam az élettől a pofonokat.
Panasz nem hagyja el ajkamat.
Magas a kamat, mit a bűn kér, arat,
Ha átadod néki lelked, és saját magad.
Viaskodtam mindig magammal.
Magamat kerestem, s közben a bűn
Vermébe estem. - Kínos, fájdalmas volt.
Mély volt a verem - rövid a kezem.
A verem szélét már nem érte el.
Taposva, mászva kezemmel ásva,
A világosságot kerestem felettem,
S azt a valamit, amiben elestem.
Már alig vártam, hogy a felszínre érjek,
S remélve azt, valaki, odafent vár.
Ott fent a felszínen, ahol minden felszínes,
Azt hittem, valami, változott már.
Mikor a felszínre értem, rémülten néztem
A világot, azt ahol a halál virágzott.
Semmi sem változott - minden a régi.
Nem ilyen világban akartam élni!
Ahol az ember rúgta, ütötte, vágta,
A másikat ököllel gyomorba, hátba.
Semmi se Szent, s ott bent a szívekben,
Gyűlölet, s a hazugság rút virága.
Isten! - Én nem ilyen világot akartam!
Magamról két kézzel vakartam le a bűnt,
A szennyet, s bennem rend lett. - Tiszta,
Őszinte rend, milyet mindig is akartam.
Felkiáltottam. Legyőztük - e világot!
Én és Isten, mi ketten, erősek vagyunk!
S hogy a mag is ilyen erős maradjon,
A világnak is másfelé kell, hogy haladjon.
2006. január 20.
Kapcsolódó bejegyzések:
Kényúr
Júdás Nemzedék