Kedvesem mindenség ami van az én szememmel...
 
A szellő súgta nekem üzenetét,
a Nap kikeletét.
Hallom a természet csendjét,
látom néha a világ rendjét.
Sóhajtanak a fáink sorba,
a balga ember, nekik nem hajlongva.
Egyszer ez a növény is elindult futva,
a házainkat teljesen befonva.
Látom mily erős a természet,
s az emberi élvezet.
Hiába hiszed, hogy tiéd a világ.
Mikor mi magunk vagyunk a világé,
minden ember pedig másé.
Kinek kit hoz a sors,
majd eldöntöd jó vagy rosszabb.
Egyik nap üldögéltem egy padon,
gondolkodtam, hogy akarom,
hogy alkotom életem,
hogyan ér el végzetem.
Az emberek körülöttem csak futottak,
s mindig előbbre jutottak.
Csak én ültem ott egyedül,
gondolkodva: ki hova menekül.
Szemükben égett a cél,
csak én dermedtem ott, mint az acél.
Akkor még nem tudtam, hogy újabb célt kapok,
máig áldom azt a napot.
Ne várj semmi eseményt,
vagy tán új szerzeményt.
Se vihart, se tornádót,
se szelet, se sem mily adandót.
Hisz semmi sem történt, csak nyitott szemmel jártam,
és egyáltalán nem bántam.
Figyeltem az embert,ki meredten nézett előre
talán ítélve az előtte lemenő életét,
s a meg nem született gyermekét.
Ott futott egy ártatlan gyermek,
kire biztosan várnak még nehéz percek.
S a könyvet olvasó kisöreg,
tudja már, hogy élete lassan lepereg.
Ki gyorsabban pergeti, ki lassabban
ezt a sors könyvében láthatod, csak abban.
S az ember? Ki egyedül megy folyton.
Kihez beszél, amott a parton.
Istenhez szól váratlanul,
hozzá fordul mindenki akaratlanul.
Hiszen csak ő ad reményt nékünk,
hogyan ne és hogyan éljük életünk.
Így tettem hát én is, elindultam azért is.
Hiszen előre kell lépni nem hátra,
mindenki ezt várja.
Elindultam célom felé, s megtorpantam az útfélé.
Merre menjek, én Jó uram.
Merre van talán az én utam
Választ az ember persze útközben kap,
s én az óta is megyek, keresem a választott utamat,
az majd egyszer, remélve eláraszt.
Ő az, semmi kétség,
kitől kék az ég.
tőle zöld a fű,
s szívem hozzá hű.
s szívemben csak ő a tű.
néha fáj, s hasogat,
nem találok szavakat.
tőle égek ott belül,
mások számára értetlenül.
Épp te szuszogsz mellettem te drága,
kinek könnycseppje már nem árva
s arcát takarja a puha párna.
nézlek én most és örökké,
nem lehetsz te másé.
Majd elszenderedek én is, ráhajtom fejem melledre,
s továbblépünk a múló perceken.
Engedj most magadhoz közel,
Érezd, hogy hirtelen minden átölel.
A szél a fa, s zúg minden bogár,
Eme gyönyört szerelmek hajnalán.
Gyötrő vágya a szívnek, hogy nem érhet hozzád,
Gyötrő álma a testnek, hogy nem számíthat rád.
Mondd miért születtél.
Álmaidból, kislány jó lenne, ha felkelnél.
Hisz minden oly szépnek látszik,
De lehet, hogy minden múló szivárvánnyá válik.
Nem érdekel, mit hoz az élet,
Csak érezzem illatát selymes bőrödnek.
S nem érdekel, ha eljön a sötétség s elfed,
Benned bízom, s ez minket megment.
Sok hibából, jön a tanulság,
S mindkettőnknek jól jön majd az okosság.
S ha sikít a szíved, mert valaki bánt,
Nézz a csillagra mily elszánt.
Üzeni, hogy sose add fel, míg élsz,
Küzdj a porban, érezd az igazi kínt.
Mely meghasonlónak lesz majd a jónak,
De mindig kell valami alamizsna a szenvedni valónak.
Tarts a kezed a vízért,
S érezd át az ízét.
Hiszünk egy jobb világban,
Ahol a vízben nem méreg van,
Hiszünk egy jobb oldalban,
Ahol a papír nincs megszakadva.
Hisszük hogy szüksége van rád és rám a világnak,
S hogy ránk még sok minden várhat.
Hiszem, hogy lettünk felett ott van Isten keze,
S ha kell, néha-néha meglegyint minket vele.
Miért sütsz, ó nap.
Ha elszállnak a madarak.
S hideg kezed éledet len mered felém,
nekem  felém,
de többé  napfény nem lel.
S síró ajkam búcsúszót zengné
 és a megholtak felé.
Szívből fakadó szép emlékek,
amit a legnagyobb áradások sem vinnének.
Ragadjanak meg időtlenül lelkemben,
mutatkozzanak meg leírt eszmékben.
Örök pillanat, s el nem mosódó mozdulat,
a szeretettemnek képei,
megmaradnak szívednek fényképei.
S szemed világának hulló cseppjei,
éled újjá, mint a föld nedvei.
Nyíljon a rózsa, fújjon a szél,
hiszen szívemben mindez örökké mesél.
Vakon remélj, és reméljek, s küzdj, mert kell,
Ezt sose feledd el.
S majd egyszer a meghűlt ajkak szavát újra hallod,
S a régi arcokat újra látod,
Akkor tudod meg igazán,
mikor utad végig jártán,
hogy semmilyen térkép nem vezet ide,
mert ez dobbanó szívemnek végső lépte.
Párja van, s nem lát egyedül,
színeket fest, mozaikot rak,
s csak este szenderül.
Olykor csorgatja termelt sós nedveit,
s hordozza magával az élet terheit.
Kinek barna, kék vagy zöld
mindenki, amit örökölt.
De minden szem mást üzen,
jámborság, hazugság, harag s kedvesség
előle el nem rejthető.
Megelőzi ajkad gondoltját,
elárulja titkod rejtett kulcsát.
A tükör, amiben mindenki azt látja,
milyen ember vagy valójába.
S nem takarhatod sötét lepellel a világ elől,
miért szolgálna neked ez menedékül.
Ha nem látják szemed igaz szavaimat,
ne térjenek hozzám Szerelmes lábaid.
Gyertya lángja tűri a szellőt,
ha fát csavar is a vihar.
Könnyed szíved vére,
a szerelmed fájdalmáért epedve.
Szemed szikrája a szerelemtől ég,
arcodból a halál sem oltja ki tüzét.
Légy erős, küzdj Te Tullián.
Szerelemed jobbjára majd ez emel.
Szolgáld szerelmed, ne légy hűtlen,
lelked legyen bűntelen.
Nyelved szólja az igazat,
ha nem, akkor sárral tapassza be ajkadat.
Kövesd Őt, ki egykor vezette szerelemedet,
Az Ur most sem vette le szemét
és rólunk most is gondoskodik,
értünk adja erdeiben csörgedező vérét.
Gyermeki ábránd szálljon a szélben,
terveinket ne fagyassza meg a télben.
Ne őrlődj malomban, mint a kis búzaszem, hanem csírád
nedvét szívjon, erőre így kapjon,
hogy az éhező szerelmed el ne haljon.
Öleld Őt, hisz többet ér egy szónál,
hallgasd, mely értékesebb a prédikációnál.
Csókold, mely életed táplálja, hogy el ne múljon,
mint az élőhelyétől fosztott ibolya.
Lassan lépkedj az utad mezején,
hogy sose botoljon meg lábad a Szerelmed mezején...