A négykilós kenyér

Teri néni nagy mesemondó volt, gyerekkoromban gyakran ültem le pajtásaimmal a háza előtti kispadra, és szájtátva hallgattuk a történeteit.

– Hát gyerekek, bizony ez már nagyon régen történt, olyan régen, hogy akkor ti még meg sem születtetek. Tudjátok, akkor volt vége a háborúnak, és nagy szegénység volt mindenfelé. Az élelmiszer volt akkoriban a legnagyobb kincs, volt, aki zongorát adott egy tábla szalonnáért, vagy néhány kiló zsírért ezüst, arany étkészletet. A lányom, a Sári, az idő tájt már Budapesten lakott, tudjátok oda ment férjhez. Elhatároztam, hogy meglátogatom és viszek neki egy kenyeret. Abban az időben az volt az igazi érték, a kenyér. Hát még a házikenyér, amit mi magunk sütöttük, az volt ám az igazi! Sütöttem hát egy négykilós kenyeret, biztos láttatok olyat, ezt kerekre formázzák, és akkora, mint egy kerék.  

Felültem a vonatra a kenyeremmel. Néhány óra múlva meg is érkeztem a fővárosba. Csakhogy most jött a bonyodalom, nem tudtam, merre kell elindulni. Útnak eredtem hát arra, amerre a jó emberek útba igazítottak. Oda is érkeztem nemsokára egy parkhoz, és ott leültem kicsikét pihenni egy padra. Oly nagyon elfáradtan, hogy még az álom is elnyomott. Észre sem vettem, hogy cseperegni kezdett az eső. Amire felébredtem félig átázva a kenyerem akkorára dagadt az esőtől, mint egy malomkerék. Most mit tegyek? Eddig is nehéz volt, de így meghízva már alig bírom cipelni. Arra jött néhány orosz katona, és álmélkodtak a hatalmas kenyér láttán. Annyira megtetszett nekik a hatalmas cipó, hogy menten alkudni kezdtek rá. Elég, ami elég, megalkudtunk, odaadtak a kenyérért egy tankot.

     – Na, Teri, mondom magamnak, legalább nem kell gyalogolnod!

Megmutatták, hogyan kell vele menni, és irány az irány. Egyszer csak azt veszem észre, hogy halak úszkálnak mellettem.

Nagy Isten, hol vagyok? 

Hát képzeljétek már a Dunába jártam, annak is lent a fenekén. Egyszer aztán eltűntek a halak, kiértem a vízből a túlsó parton. Egy házhoz közeledtem, és akkor rángatózni kezdett a harckocsim, és megállt. Kifogyott a benzin belőle. Kikecmergek a tankból és nézek körül. Hát képzeljétek, éppen a lányomék háza előtt voltam. Nagy volt a boldogság, amikor találkoztunk. Igaz, nem vittem kenyeret, de azért nagyon örültek nekem.

– Hát ez volt a négykilós kenyér története. Na de most uzsgyi haza, mert nem kaptok ebédet!

(Tóth Jenő története)