Ki vagyok Én?

Hét óra körül az ébresztő csörrent,

Majd kis idő múlva kulcs a zárban dörrent.

Az utcán végigsuhanva már a mozgólépcsőn álltam,

Nem sejtve semmit, hogy ki kutat utánam.

 

A lépcső korlátját szorosan fogva,

A bérlet után táskámban kutatva,

Ismételve a jól megszokott rítust,

Persze fel sem fedeztem a gonosz influenza vírust.

 

Ott terpeszkedett a korláton fertőzésre készen,

Pár pillanat múlva ott ált már egy kézen.

Az enyémen, természetesen. S a metróról leszállva,

Száguldottam tovább a hétfői tanításra.

 

S két óra között a tízórait majszolva,

A kis vírus orvul bekerült egy falatba.

Már a szájüregben volt. Itta fogak erdeje,

Meg a szájnyálkahártya és a nyelv dús lebenye,

Arra késztette ezt a parányi lényt,

Hogy fontolóra vegye eredeti tervét.

 

Ugyanis ekkor kellett volna osztódnia,

S ezzel torokgyulladást okoznia,

Azonban unta már ezeket: köhögés és láz,

Mindenféle kór, melytől a hideg is kiráz.

 

Ő amúgy sem volt erőszakos típus,

Inkább az a szemlélődő, kíváncsi vírus.

Elhatározta hát, hogy addig meg nem fertőz,

Míg e test működéséről elméjében kis homály is rejtőz.

 

Azzal elindult végtelennek tűnő útján,

Hogy bebarangolja keresztül-kasul a tápcsatornám.

Hamar megtanulta, hogy a táplálék nem mind tápanyag,

Evés után a szervezet nem lehet hanyag.

 

Már a nyálban méláz az amiláz,

Ez a fura keményítő hidroláz.

Mely hidrolízissel oligoszacharidot készít,

Hisz apróbb monomerekből az ember új anyagot épít.

 

Az ízlelőbimbókon botladozva,

S a garaton a gravitációtól lecsurogva,

Haladt a kis turista a nyelőcsőben,

Folytatva útját az előbélben.

 

A gyomorba érve lett csak irigy,

Mikor meglátta, hogy mennyi mirigy,

Fedősejtek, fősejtek termelnek anyagot,

Sósav által pepszinogén bontotta a falatot,

Mely halomra fehérjét emészt,

S azt tucatnyi aminosavakra bontja szét.

 

A gyomorfalon a mucin kerekedett,

S a pepszin felé nagy szemeket meregetett.

Védte a falat, mint egy hatalmas bástya,

Ha a pepszin netán azt felfalni kívánja.

 

A perisztaltikával hamar a középbélbe jutott,

Innen pedig egyenest a patkóbélbe futott,

Ahol már hömpölygött a hasnyálnak s epének árja,

Melyek működését a kis vírus érdeklődve várta.

 

Ott állt a nagy pancreas, ez a mindentudó asszony,

Készen, hogy magát elválasztva hasnyálat s inzulint fakasszon.

Hisz az alfa-amiláz az anyagot diszachariddá, a tripszin és párja azt oligopeptiddé szántja,

A lipáz a zsírokat és olajokat szabad zsírsavvá vágja,

A nukleáz pedig csak tetézi,

Mikor a nukleinsavakat nukleotidokká recézi.

 

Itt kapott helyet a máj is,

Melyben, mint egy nagy nyüzsgő majális,

Oxiloreduktázok méregtelenítettek,

Mások pedig glükóz raktárt építgettek,

Vagy vérplazma-fehérjéket szépítgettek.

 

S volt, aki csak állt ott, s meredt a távolba,

Egy öreg vérsejt, kinek nem volt más dolga,

Rá a nép már csak epés megjegyzéseket tett,

Hiszen nemsokára hem-je egy epesavé lett.

 

Mindezek után vírusunk tovább indult,

A vékonybélben a bélnedvtől néha nagyot fújt.

De látta azért a diszacharóz enzimet, a lipázt meg az erepszint,

Melyek monomereknél előbb nem engedték el az anyagot, munkaköri leírásuk szerint.

 

Útközben beszélgetett egy csinos hengerhámmal,

Mely egy bélbolyhon ült többedmagával.

A felszívódást taglalták vírusunkkal éppen,

S útbaigazították turistánkat szépen.

 

Barátunk útja a féregnyúlványhoz tartott,

Hiszen a ferde vakbél kanyarodott ott.

Sűrű rengetegében már majdnem elveszett,

Végül azonban meglátta az utat egy kósza bélboholy felett.

 

A vastagbélben nem volt nagy a nyüzsgés,

Ugyan itt is folyt némi tápanyaggyűjtés.

De ez nem képezte szerves részét a felszívódásnak,

Az átjutásra csak vízmolekulák és ásványi sók vártak.

 

Ekkor a kis vírust meglepetés érte,

A vastagbélből a végbélhez érve.

Itt választás elé kényszerült: távozik vagy marad?

Ezt eldöntötte egy szempillantás alatt.

 

Hogy ez hogyan sikerült maga sem értette,

De a kíváncsi turistát a test beengedte.

Egy ásványi só mellett utazott a vérben,

S forgott az árral az utazás hevében.

 

Amint megállt a forgás belenézett a vérbe,

Úgy látta a lánynak jó a hematokrit szintje.

Fő része a víz volt, s az, ami nem:

-plazmafehérje, tápanyag monomer, hormon, ion-

De fölösleges semmi sem.

 

Barátja hamarosan egy vörösvértest lett,

Ki elmondása szerint egy lapos csontnak vörös velőjében született.

Az illetőnek a sejtmagja hiányzott,

Oxigént szállított, az pótolta a hiányt ott.

Három hónapos volt, már idősebb korban,

Porfirin vázát az utazó felfedezte nyomban.

 

Útjaik ezután elváltak: az oxigént ment leadni egy sejtnek,

A kis vírus azonban nem lett magányos - amit már régóta sejtett,

Hiszen velük utazott a vérlemezkék árja,

Véralvadásnál az ember legjobb barátja.

 

Majd fehérvérsejtek csoportjával úszott,

Limfociták, fagociták csapatjai közt kúszott.

Az utóbbiak nem kedvelték, s falásra készen,

Tátották szájukat barátunkra bőszen.

 

Gond is lett volna, ha el nem csíp egy család,

T-limfocitát, köztük is egy nagymamát,

Aki elmondta töviről-hegyire,

Hogyan született egy csecsemőmirigybe bele.

 

Így miután beért az utazó egy vénába,

Még mindig égett benne a természetes, adaptív immunitás láza.

Billentyűktől vezérelve, izompumpától nyomva,

Haladt a szív felé - ott volt neki dolga.

 

Ekkor már látta, hogy a vörösvértestek barátjával együtt,

Már alig-alig szállítanak magukon O2-t.

Tudta ezért, hogy nemsokára,

Következik a kis vérkör kavalkádja.

 

A jobb pitvarból átnyomult a vitorlás billentyűn,

Viszont a jobb kamrába érve, összehúzódáskor fennakadt a hatalmas kesztyűn.

Csupán előre haladt, hiszen az ínhúrok a szemölcsizomba vájva,

Biztosították, hogy merre folyjon a vérnek döbbenetes árja.

 

A szinusz-csomó által a szív hetvenkétszer döngött,

Percenként, melyről persze nem a szív döntött.

Hanem a csomóból jövő ingerület,

Melynek mindegyikét egy-egy Purkinje-rost tartotta meg.

 

Innen már a kis vérkörbe jutott,

Tüdőartériából a tüdőbe futott.

Itt a gázcserét akarta megnézni,

S ezzel a látványosságokat tetézni.

 

Amint azt barátja a vérben elmondta,

Tényleg úgy történt minden sorra:

A tüdőben a nyomás csökkent,

A rekeszizom lefelé reccsent,

És a külső bordaközi izmok feltolulva,

S a levegő  - ez a roppant légtömeg - benyomulva,

Kitöltötte a tüdőt,

Ezt a hatalmas teknőt.

 

Ő pedig a léghólyagok között fölfelé mászott,

Már a főhörgő körül bóklászott,

Mikor meglátta a légcsövet: melyet a C alakú porcok merevítettek,

Így átjutásában sokat segítettek.

 

A hangszalagok között felment a gégébe,

A garatot és orrüreget alaposan megnézve.

Útján végig csillós hámon haladt,

Melyek csillóiba igen gyakran beleakadt.

 

Kellemetlen érzés volt és fázott,

Ezért az úton visszafelé túrázott.

Lefelé haladt, majd beleugrott egy tüdővénába,

Magát nemsokára a bal pitvarban találva.

 

Innen egy aortán át a nagyvérkörbe jutva,

Bejutott a vesébe, onnan egy Bowman-tokba.

Szétnézett: távoli és közeli kanyarulatos csatornákat látott,

A vér a nefronok közt cikázott.

A podociták során felkapaszkodva,

Beugrott hát egy glomerulusba.

 

Újra a szívbe ért, s a kisvérkör után,

Lekanyarodott a nagyvérkörről sután.

Majd felutazott egy carotison,

Mely csupa erő volt és izom,

S az agyba érve eltévedt - micsoda érháló!

Ekkor teljesen összezavarodott a tapasztalatlan túrázó.

 

Az út kilencfelé ágazott, s már alaposan ki is fáradott,

Ezért csak a felszínt érve az agykérgen sétálva,

Azt kívülről feltérképezni is jónak látta.

 

Végigment a nyúlt és középagyon, mely az agytörzset képezte,

Tizenkét pár agyideg az útját innen kezdte.

A fali lebeny után átugrotta a köztiagyat,

A talamuszra meg a hipotalamuszra ideje már nem maradt.

 

A liquorban úszva átkelt a központi árkon,

Melyet még a Marianánál is mélyebbnek látott.

A homloklebenyen fel-alá sétált,

Majd az agyalapi mirigyen egy kis időre megállt.

 

Érezte, hogy most a központra talált,

S ha továbbmegy, azzal átlép egy határt.

Ki vagyok én – kérdezte -, hogy megfertőzzek egy embert?

Egy ilyen komplex és csodálatos rendszert?

 

Így egy nyaki éren át,

Befejezni készült útját.

A kisvérkörből a tüdőbe jutva,

Egy kilégzéssel haladt tova.

 

Kinn jól rákapaszkodott egy cipő orrára,

Lábait nyújtóztatva tornázta.

Elfáradt szegény: a metróban a lány lábáról leszállva,

Újabb expedícióra várt: ezúttal egy kutyára…