Koldus vagyok én!
/ Már a blogban szereplő vers,
csak itt nem volt meg. /
Koldus vagyok én az élet szépen megterített
asztalánál, lelkem csupán enni kért,
mégsem kapott többet egyetlen morzsánál.
Sóvárogva jutnak eszembe azok a napok,
mikor a sors jóvoltából néha jóllakhatott.
Mert megszánva a koldust néha valaki
dobott neki egy egy darabot.
De semmi sem volt ingyen, mert meg
kellett ezért fizetnem,
amit az éhező lelkem akkor az élettől kapott,
mert könnyel, fizettem meg minden falatot.
De mégis oly boldog volt a nyomorult lelkem,
mert a leigázó élettől a dézsmát sokszor
sikerült büntetlenül beszednem.
De mostanában folyton rossz lapra teszek,
mert jutalmam a boldogság helyett csak
a szenvedés, a könnyek.
Megint elvesztettem az életem értelmét,
az egyetlen kedvesem, a szívem szerelmét.
HIÁBA SÚGOM BELE A NÉMA ÉJSZAKÁBA,
hiába tárom ki lelkem fájdalmát a világba?
Kinek kiáltanék,vagy azért mert messze került
meggyötört hitvány életemtől már nem hallja,
vagy mert mondhatok bármit , már nem akarja?
De akár hallja , akár nem,
ameddig dobbanni bír a szívem,
én neki az utolsó elhaló dobbanásásig üzenem,
hogy míg a szám egy nevet ki tud mondani,
az az ő drága, igéző neve lesz,
míg kezem egy kézért tud nyúlni az ő keze lesz,
míg őrizni kell valakinek szívét , az ő szíve lesz.
Elfáradt már az öreg koldus aki úgy döntött
már nem játszik tovább,
elhagyja hát az élet megalázó, vádló színpadát.
Leveti lelke rongyos ruháját a porba dobja,
élete utolsó megmaradt vagyonát,
Szívének szeretni tudó utolsó darabját,
szeretetének utolsó morzsáját....,-
Ha van ilyen , a nálánál szegényebbnek adja.
S elnémul a fájdalomtól el el csukló hangja.
lecsöppen szeméből az utolsó könnycsepp is,
elhagyják kiszáradt száját az utolsó hangok is.
Megpihennek szívében a könnyes álmok is.
Melyet lágyan felkap a szél s messze repíti,
mielőtt szemében kihuny az utolsó fénysugár,
ahoz a lányhoz még utoljára egyszer elviszi.
Leteszi a lábai elé némán, és csendben,
Hogy még egyszer utoljára az "ő" szívében,
a hófehér lágyan simogató piciny tenyerében,
Egy ölelésben, s utolsó néma könnycseppben,
végre, végleg megpihenjen!
Vida Zoltán.
Kommentáld!