Lélekrabság
Fogságba estem az
elmém áldozata vagyok
Az emlékeké, amelyek
távoliak vagy épp fiatalok
A rabság láncai
szorosan ölelnek
Szabadulnék innen, de
nem hagynak, de nem engednek
Kilátástalan vergődés,
ezek lettek a mindennapok
Hosszú verejtékes éjszakák,
sötét ijesztő hajnalok
A hangod fülembe
cseng, a szép szavak égetnek
Mint a tűz a testnek,
ez egy máglya a léleknek
Erőtlen próbák,
gyengeség jellemez
A hit a remény csak
illúzió, mindent megmérgez
A lassan gyilkoló
magány a szívembe hatol
Nem látom a fényt,
vakon keresem, de túl messze van túl távol
Néha kis hajó vagyok
az óceán vagy a világ tetején
Néha egyedül ordítok
a bábeli zűrzavar közepén
Nem ért meg senki, és
én sem értem Őket
Más nyelvet
beszélnek, ők a valódit én meg a szépet
Elindulnék,
szakítanék láncot, rácsot törnék
De egy hang talán, a
hangod talán visszahúz, mint egy örvény
Visszahúz a mélybe és
a valóság fojtogat
Hullámsír a sorsom
nyelem már a habokat
Nincs kiút végleges a
börtön, amit nekem szánt az Isten
Gyötör a képzelet, elfogyott
a jövő és már hitem sincsen
Vadul rángatózik, a
test a halál bábozik vele
A lélek könyörög a
végért, szabadulást remélve
Pillanatnyi nyugalom
az ördög nem táncol már
Azután a keserű
ébredés hogy semmi nem vár
Üres lettem belül
eltűntek az érzések
Hálát adok itt a
vége, újra elhiszem, többé nem szenvedek
A gonosz vigyorog
megint reményt ad, lelkem talán vigaszt talál
Bedőltem sokadszor és
ráébredek, a szabadulást úgy hívják: HALÁL…
Kommentáld!