Lemondás!

Míg én élek addig nehéz lesz őt már el felejteni,

a szívemből emlékét, arcának vonását kitépni!

Talán majd bele halok én ebbe a szenvedésbe,

de még mindíg jobb mint hogy így éljek én néküle!

Ezernyi emlék kavarog most a foltozott szivemben,

mert most már oly keserű olyan el hagyatott lettem!

Ó  én egyetlen drága teremtő édes Istenem!

Miért kellett nekem akkor őt ott  meg látnom?

Miért kellett az egész lényét a szívembe bezárnom?

Mert azóta azt a napot milliószor áldom,és átkozom!

Ó  mond mért nem voltam én akkor vak-és süket?

Mért nem volt lelkemben  a szívemben gyülölet?

Miért nem csuktam  le akkor az átkozott szemem?

Miért nyújtottam ki akkor én felé a reszkető kezem?

Mert nem maradt más nekem csak a szememben

az árva és áruló könnyem-s egy meg sárgúlt levél

mely a szívemben még ha gyűrötten is de tovább él!

S ezernyi kérdés,melyre  nincs szó, s nincs felelet,

Még látom a messzeség ködébebe vesző lényedet!

a távolból rám néző  csillogó gyönyörü szép szemed!

Még látom magam előtt az édes éltető mosolyod,

még érzem a testemet át ölelő  gyönge két karod!

S látom a puha kezed mely tőlem utoljára el köszön,

mint az anyjának búcsút intő fiú aki talán vissza jön!

Mint az érzés melyben szeretem őt én és gyűlölöm!

melyben ezerszer magamhoz szorítom és el lököm!

Ó te rongyos élet hát én most itt hagylak téged is,

boldogits másokat mert rajtam te már nem segítsz!

Mert nekem már csak egy út van,s az  messze visz!

Ahol meg halnak a vígasztalan vágyak- kínzó álmok is!

Ahová el viszi szívem azt az igéző néma tekintetet,

azt a szívem fölött féltve őrzött meg sárgúlt levelet!

Ahol a könnyező koldús többé nem bánthat senkit sem,

ahol körülveszi széttört lelkét az a csöndes végtelen!

Ahol már nincsennek többé bántó szavak és könnyek,

ahol pihenhetnek végre a meg fáradt sirdogáló lelkek!

Az életem csónakja már révbe ért  le teszem az evezőt,

S téged csak arra kérlek drága Istenem ne bántsad őt!

Tárd ki fölé óvó kezed s tündöklő védő angyali szárnyad,

hogy ne legyen árva lelke prédája  a bántó hideg világnak!

Súgd édes álmában fülébe hogy ott fogom majd várni én...

a te tündöklő drága házad csillogó márvány küszöbén!

Vida Zoltán. 2010.11.13.19.óra.30.p.