Sár, láp e költemény,
Melyben térdig gázolok untalan,
Boldogan nézek az égre fel,
Mégis sírva forgatom tollamat.
Írok a hazámról hazámnak,
Ismerjék meg az emberek,
Tegyék azt, amit lehet,
Mit e tollforgató nem tehet.
Lentről írom a nagyoknak:
- Nézzétek mi itt maradt! -
Sárba tiport emberek,
Düledezeő házfalak.
Könnyes szemek mindenütt,
Hazafias szülők sarja,
Kik vérüket adták e földért,
S kiket eltemettek romjaink.
Róluk mesél minden épület,
Dalolnak róluk a dalnokok,
De ha nem nyitjátok ki szívetek,
Ti bizony semmit sem hallatok.
Szorosan hozzánk nőtt
Ez az apró, véres ország.
- Légy hát hű magyar,
Légy kegyes hozzá! -
E földön nemzettek,
Sírod itt lesz alant,
Ne félj kinyitni kebledet,
Vagy felemelni hangodat.
Siratjuk mi mind, mi volt
A múltnak gyermeke,
Akkor is szenvedtünk,
Mégis többen nevettek.
Eljött hát az én időm!
Papírra vetem mit gondolok.
Mint szekér az ázott földuton,
Mindenkin átgázolok.
Értünk vannak? Hazudják!
Naplopók és csencselők!
Fenn ülnek bársonyon,
Mi a porban szenvedünk.
Jobb idők is jönnek még!
Pár megszorítás kellene!
A gazdag még gazdagabb,
A szegénynek már nincs semmije.
Ezt akarnánk? Nem hiszem!
Tegyen hát ki ott lehet!
Ne szenvedjünk tovább!
Ezt elviselni nem lehet.
Megannyi nép ránk rabolt,
S fosztotta ki otthonunk,
Most saját vérünk hajt rabságba,
Mert az egység szertehullt.
Nemzetünk, mi dicső volt,
Szertefoszlott álom már.
Elveszítjük, ha így halad,
Magyarságunkat is talán.
Kommentáld!