Ma újra rád gondoltam,
ahogy álltam az ősz kapujában,
s az elmúlás szele megcsapott.
Levelek zörögtek talpam alatt,
élettelen testük a nyarat siratta.
Mégis, mintha megérintene a kezed,
törölted volna arcomról könnyemet,
meleg tekinteted a felhőkben táncolt,
egy halk mennydörgés kedvesen rám
szólt:
vigyázom léptedet, hisz az ég vezet.
De most, vádolom magam, mert nem
vigyáztam,
elengedtem kezed, s a vihar elragadta
lelkedet,
a mennybe szállt vele, hogy jó helyen
van, csak sejthetem,
de egy darab itt maradt, s virágként
nyílik szívemen,
emléked csavarta könny, most, mit
zápor, úgy pereg.
Ma újra rád gondoltam,
ahogy álltam a temető kapujában,
árva sírod felett, tördelve kezet,
mégis nyugalomban, hisz itt, már nem
bánthat senki.
Tudom, fiad nélkül kellett utolsó
utadra menni.
Most a fák is rozsdás könnyeket
ejtenek,
hideg márvány alatt nyugszik a
szeretet,
a mécses lángja most fényesebben
ragyog,
talán tudod is, nélküled egy árva
gyermek vagyok,
csak sodródom az élettel, és hagyom.
Szeretném fogni, újra a kezed,
rálehelni csókomat, törölni könnyes
szemed,
de már nem lehet. Még is, ha az álom
néha elragad,
és látom újra mosolygós arcodat,
kinyújtod kezed felém,
mint gyermek rohanok feléd és öleden
megpihenek.
Kommentáld!