|
Lobogok, a szélnek sohasem parancsolnak,
hiába tartják magasra kezek.
Ha nem jön, a szél lobogok, nem loboghat,
nem hívhat eszméhez, fényhez népeket.
Akkor földrészes szél volt és hatalmas.
Az tett könnyedén nálunk is csodát.
Azt hitted Pest Petőfi Bátor polgár.
A múltba látón egy mosoly fut át.
Megremegtetne Helytartóőnkormányzatok
kis esernyős, gyermek forradalomárok,
ha nincs mögöttük európás bátyja.
Ha elhiszed, hiszékeny vagy, nagyon.
Elismerem, hogy szép volt az a tájék,
míg virágzott a kokárdás világ,
s égre képzelte érzelem dús Költő,
népek egére szabta Csillagát.
Ám utána hány és hány évtized jött,
s rongáltak fentről lenti lelkeket.
Itt, ott magyar szívtől, észtől dicsőség,
s a hallgatásban magyar szégyenek.
Hamis ünneplés. Igen, az is szégyen,
az is szakadékszélhez visz csak át.
Nagyhangú hordószónoklás mit érhet.
Annál jobb emlékező némaság.
Babitsra gondolok, ki gyávaságát
olykor leküzdte, és tolla szabad
szavakkal kora homlokára írta.
Ne dobj sírokra kővirágokat.
Ma is azt dobnak csupán kővirágot,
tisztelet címén sértő köveket,
s bár váltakoznak Helytartóőnkormányzatok,,
a Változatlan arcodba nevetnek.
Díszpolgárhad saját múltját leköpte,
vígjátékából lett búballada,
s koldus álcában kéreget, vagy lop, már
haszonhazája e hazug haza.
Amit szeretnék, most, tudom, nevetség,
mégis vágyam, mi nincs, és nem lehet
egy ország, amely csak igazat tisztel,
és lefogja a tolvaj kezeket.
|
Kommentáld!