Élt egyszer egy kismanó, úgy hívták, hogy Bajszi
Kedvence a barack volt, még pedig a kajszi.
Egy szép napon útnak indult, ez a kicsi Bajszi,
Úgy gondolta megkeresi, hol terem a kajszi.
Hegyen, völgyön vándorolva az út porát nyelte,
Míg egyszer csak arra eszmélt, földig ér a nyelve.
„Bizony ez így nem lesz jó! - mormogott a Bajszi -,
Cipőcskéim elkoptak és sehol sincs a kajszi!”
Evett, ivott, megpihent, és új erőre kapva
Tovább ment, míg feljutott egy fél méteres dombra.
Mit gondoltok, mit láthatott fönn a dombon állva?
Oly csodát, hogy bámultában leesett az álla!
„Ennyi fát még nem láttam én, - kiáltotta Bajszi -,
Mindegyiken sárgabarack, ízes, nemes kajszi!
Itt ez a sok ékesség, teli s tele édesség!
Óh, irgalom, kegyelem, megizzadt a tenyerem,
Fára mászni sem tudok, olyan ügyes nem vagyok!”
A nyála már csöpögött, így a fához döcögött.
Gondolatot tett követ, keresett pár nagykövet
Tarisznyáját tele rakta, s felkészült a vadászatra.
Bajszi célzott és talált, ám egy kajszi felkiált:
„Ki dobál itt engemet, magvas-hamvas testemet?”
„Én dobálom Bajszi manó, Ön meg kérem ennivaló!
És, csak azért dobálom, mert oly nagyon kívánom!
Mivel Ön az esetem, egy kettőre megeszem!”
„Ha kiván, az más eset!” - szólt a kajszi, s leesett. -
Mind elfogyott, percek alatt a sok, édes kajszi
Nőttén nőtt, és növekedett a kicsinyke Bajszi.
Mivel e név nem illő már, egy nagy emberkéhez,
Kigondoltam mi illene Bajszi termetéhez.
Bajszi mire hazajut, nem Bajszi lesz, csak Bajusz!
Itt a vége, fuss el véle, egyél kajszit reggel, délbe’!
Kommentáld!