Sokat kérdezek
és válaszokat várok.
A távolba nézek,
de semmi sem látok.
Nem tudom, hogy mi történt,
de biztos én vagyok a hibás főként.
A mai napig nem értem,
erre sose gondoltam, ettől soha nem féltem.
Telnek az évek, megváltoztunk,
de 180°-ot, hogy fordulhattunk?
S miért fordítunk egymásnak hátat?
Te nem érzed, hogy ez mennyire fájhat?
Több voltál a legdrágábbnál,
mégis mindig féltékeny voltál.
Pedig neked a legjobbat akartam.
Hogy mégsem volt elég? Tagadhatatlan!
Cserben hagytál, bántottál,
szó nélkül tűrtem,ahogy mindig megaláztál!
Sosem tudtalak bántani,
hogy tudtad te velem mégis ezt tenni?
Azt hittem, ez igaz barátság!
Azt mondtad, soha nem figyelek oda rád.
Én csak adni akartam
s mégis most rosszat kaptam.
Úgy fáj, mint egy szerelmi bánat,
Te pedig, ha meglátsz is alig nyitod ki a szádat.
Most elmész, elmész mellettem.
Ilyenkor egy világ dől össze bennem.
Haragszom rád, gyűlöllek éppen!
Ezt szeretném elmondani még 100 féleképpen.
Csak meghallgatnád végre a szavakat,
amik neked semmit nem mondanak.
Én ott voltam mindig melletted!
Visszaadni? Néha elfeletted.
Igaz barátság? Azt hittem létezik!
Aki velem nevet, szomorú és velem lélegzik.
Én komolyan hittem a csodákban,
ezért mindig vesztettem a csatákban.
Nincs már értelme ezt tovább húzni.
Beszéljünk még egyszer, aztán csak rúgj ki.
Ebbe én sokat bele öltem.
Padlóra küldtél, ahonnan fel kellet jöjjem.
Azt kívánom neked utoljára,
légy boldog, s jövőből néha gondolj a mára.
Hátha egyszer eszedbe jutok
és rákérdezel:a Francba, miért voltam akkor konok?
De elmosolyodsz majd az emlékeken
és hiányzom az üres estéken.
Kommentáld!