Mért fáj még úgy?
Mért fáj még úgy az a bolond szívem?
Mért nem hallgat már el a síró lelkem?
Némaságom én már hiába kérdezem,
nincs abban más csak remegő félelem.
Béklyóba verve fekszem lenn a porban,
sárban sötétség, hol láng sose lobban.
Kialudt a fénye mely valaha ragyogott,
sötét szívembe elhozva millió csillagot.
Magamra terítettem a fénytelen eget,
a szívembe zárva a rideg sötétséget.
Még keresem én azt a puha két kezet,
ami rég úgy ölelte magányos lelkemet.
Hideg fekhelyemen álmom nyugtalan,
már várnak rám a túl oldalt hangtalan.
Csak aludnom kell csendben, némán,
tudom én édes halál, már vársz rám.
Utam ha lassan is, de hozzád el vezet,
nyújtsd ki hát értem a hideg kezedet.
Fektesd a rideg ágyadba gyermeked,
ringasd te álomba beteges lelkemet.
Töröld szememből minden könnyemet,
tedd könnyűvé nekem a nehéz éveket.
S édesem ha hallod hogy susog a szél,
talán szíved rájön majd neked ki mesél.
Csak nézz ablakodon a messzi távolba,
fel egészen oda a millió fénylő csillagra.
Vagy a földre hol táncol a kósza szél,
mely titkon és lágyan a te arcodhoz ér.
Tudd hogy mindenhol ott leszek veled,
mindig vigyázom majd minden léptedet.
A csillagokkal arcodra csókot én adok,
örökké leszek ágyad, párnád, otthonod!
2011. február. 04.
Vida Zoltán.
Kommentáld!