Kék és
narancssárga, arany és bíbor. Ha becsukom a szemem akkor is látom. A
nap éltető melegét is érzem, ahogy a lét minden kis mozdulását is, ha
akarom ha nem.
Olyan jó élni. Olyan csodálatos, hogy kaptam e létet, melyben ráhatásom nélkül olyan az elrendezés és megrendezés, amilyen.
Az vagyok aki, s már nem is akarok más lenni, csak önmagam. A nap
melegét sem szereti mindenki, mert olykor éget, vagy ép elbújik a
felhők rejtekébe… mindig mindenkinek nem okozhat örömet.
Mégis így jó és elfogadjuk, mert a teremtés megalkotta és így alkotta meg.
Mi
emberek is egy egy nap vagyunk. Ki fényesebb, ki halványabb, de
mindannyian életerők és éltetők vagyunk, s ragyogunk. Az energia
minannyiunkból sugárzik, csak sokan takargatják azt, mint amikor felhő
mögé bújik a nap. Azért mi még tudjuk azt, hogy ott van, csak most
éppen elvonult és nem akar tündökölni nekünk.
De egyszercsak feloszlanak a felhők és kezdenek kibújni az árnyékból a
sugárnyalábok, s kezd a rét minden fűszála csillogni, aranyban
pompázni. A szellő is boldogabban viszi a meleget tova, ahogy mi
emberek is jobb szeretjük a szép szavakat és érzéseket, mint a borongós
bánatos meséket.
… íme az én mesém, ami kora reggel kipattant a fejemből, remélve azt,
hogy a napom vidámabb lesz ettől, s talán akik olvassák is úgy
gondolják majd: ez a lány egyszer még tündökölni akar…
Kommentáld!