********** benevezett versek********
Vincze László versei:
Rokonok
Őszi erdők s mezők szélén,
Zöld tisztások rejtekén,
Lehullott levelek közt békén
Ábrándozik rövidke kis életén.
Bolond s gyilkos rokonsága
Gátlásossá teszik őt,
Oly szép, pedig kalapjában
Megdíszíti a tisztást és mezőt.
Barna kalap s mozgó gallér,
A gombák közt ő a legszebb gavallér.
Őszülő
Éveim számát jelzi a sok ősz hajszál,
Csak ez az oka, hogy itt hagytál?
Szomorú, de te se leszel már fiatal.
Korral jár az őszülés,
Azt együtt megérni , hidd el diadal.
(nem anyakönyveztethető)
Elmúlt a nyár
Elment a nyár, el, de hova?
Délre vitte csoda lova.
Ősz köszönt már lomb hullatva.
(nem anyakönyveztethető)
Szarka-haza
Őszi avar tarka-barka,
Dér csípte szarka farka.
Délre szállt már gólya, fecske.
A szarka is vágyik melegre.
Repülne már délre szegény,
De marasztalja a seregély:
„Ne repülj te délre koma,
Hidd el ott sem vár lakoma.
Maradj nyugton itt a télen,
Hisz van itt fészked, fent a bércen.
Fázós ősz, ha reánk köszönt,
Megbújunk, mi a lomb között.
Eddig is csurrant-cseppent,
Ezután is jut a begybe.”
Gondolkodik most a szarka,
Bár hosszú őkelme farka,
Bátorsága meg csenevész,
„Itt maradok, itt nem érhet vész.
Ez a táj az én hazám,
Nem vagyok én vándormadár!
Ha fázom is, itt vagyok hon,
Szarka vagyok” – én ezt mondom.
Őszi avar tarka-barka,
Dér csípte szarka farka.
Azóta is minden ősszel,
Felnéz hosszan, s eget kémlel.
De nem kél útra, de nem ám.
Marad, s jobb időkre vár…
Ősszel
Lehulló, kifakult levelek köszöntenek,
Elvetik az élet-magot ismét az emberek.
Varjú károg a vetésen, s halni készül a berek.
Elszáll messzire a gólya és a fecske sereg.
Napok hossza rövidül, s jönnek a ’ber’-ek.
Domb alján kis falu, megannyi csöpp telek.
Utolsót fordul a néne, s befele őgyeleg,
Lopva még a vöröslő napkorongra mered.
Aludni tér minden, és én a jövőt tervezem.
Négy évszak: Ősz
Meredek domboldalon szőlősorok,
A seregélyek terített asztala van ott.
Régóta érik a fürt a meleg őszi napon,
Igaz, az ó-bor már mind-mind a csapon.
Ott a puttony telik, emitt már must folyik,
Ne sajnáld a prést, hordód bizton telik.
Az alma
Fát ültettem kertembe,
Izgultam is érette.
Lehullott a levele,
Ide ért az ősz szele.
Piros almám leszedem,
Pillanat, és elteszem,
Aztán télen: megeszem.
Bugyi Anna versei:
---- HÁLA. ----
Ültess fát, és sok virágot
Tedd szebbé a világot
Had nőjenek
Virúljanak
Jó levegőt adjanak.
Ültess fát és sok virágot
Így boldog leszel
Meglátod
Ápoljad
Vigyázz reája
Gondoskodást
Meghálálja.
--- ERDŐBEN ----
Szeretem a korai hajnalt
Amikor megjelenik a harmat
Amikor a madarak ébredeznek
Csiripelnek, és énekelnek.
Szeretek az erdőben lenni
Néma csendet meghallgatni
Természet ébredését csodálni
Elmélázni, benne gyönyörködni.
Szeretem a távoli harangszót
Mely felébreszt az ámulatból
Egy kis mókus siet az odújába
Mogyorót visz hamarjában.
Délután egy nagyot sétálgatom
A fák susugását hallgatom
Ágaik, hajladoznak, cirógatnak
Kellemes árnyékot adnak.
---- VIHAR ----
Mintha a dob peregne
Úgy dörög az ég
Pedig a vihar, távolabb van még
De érzem, mindjárt ideér
A villámok cikáznak az égen
Mindenfele
Mintha harsona üvőltene
Most bele
Egy villám valahól lecsapott
Akár a hegedű hangja,
Úgy visított
Egyszerre dörgés, villámlás,
Sivítás hallatszik
A zenekar lassan együtt dolgozik
A zenében átérezni a nagy vihart
Mely mindenkit
Felkavart
Majd lassan lecsendesedik
Hallkan szól a melódia
A vihar is tovább ment
Valahova
Érzem a fák suhogását
A levelek zizegését
A madarak vidám énekét
Ébredését
Az andalító halk zene
Most elnémúl
A nagy csend felülmúlhatatlan
Élményé alakúl.
ŐSZ KEZDETE.
Nézem a fák hajladozását
Érzem a lombok cirógatását
Nézem a hulló levél szőnyegét
Érzem már az ősz kezdetét.
Nézem, ahogy közeledsz felém
Érzem a lépteidnek a neszét
Nézem a szemednek ragyogását
Érzem a szívednek dobogását.
Nézem az ég gyönyörű kékjét
Érzem a nap gyenge melegét
Nézem a mosolyt az ajkadon
Érzem, hogy átölel a karod.
------- RÖGÖS UTAK ------
Rögös volt az utam, melyen eddig elhaladtam
Nagyokat estem, de én még mindig feláltam
A viharoktól sem féltem, meg nem hátráltam
Küzdöttem magamat, mindig csak előre, előre
Amíg egyszer el nem értem az utam végére.
------- Válszthattam volna sima utat is ---------
---------Elsímult, mert sokan jártak itt ----------
Könnyen haladtam volna előre, és sikeresen
--Az ilyen sima útat én soha nem szerettem--
--Könnyen jött sikert, nem becsűltem vólna--
--Lehet, hogy már régen lesodródok onnan--
----- Így a rögös úton nehezen haladtam-----
------De én még mindig talpon maradtam-----
-----Véget ért az utam, vegre hazaértem-----
Ha nem is nagyon símán, a célomat elértem.
Tekse József versei:
Ez az ősz, már nem olyan
Ez az ősz már nem olyan, mint a tavalyi.
Fájdalmasan szürke, könny- ragyogása.
A fák rozsdás levele, most gyászköntöst húz magára.
….és bennem is hullanak az évek,
porladnak az emlékek, sebet tépnek,
mintha sziklák zuhannának a mélybe.
De nem. Ez az idő, most átkozott.
Mert vért szülnek a szavak, a szív kiált,
hiába, felette az elme már határozott.
Megszületett az ítélet, mit te hoztál,
kitártam mellkasom, de te, hátba szúrtál.
Azóta bennem, titokban, könnyek feszülnek.
Harminc év megy a máglyára most,
felfalja a tűz, s vele lelkemet,
a szörny, mi kegyetlen, most a pofámba nevet.
Egy út most véget ér, ki tudja mi van utána.
Talán mély szakadék, a végtelen magányba,
hol a rongyos élet új útját, szűk ösvényen járja.
Most az ősz nem olyan. Fájdalmasan sikolt a szél,
csak pár csepp élet van néhány levélben,
majd ők is földet érnek az idő szavára.
Apró levél vagyok én is a teremtés fáján.
Még is, millió levél közt egyedül, árván,
s a viharban érzem elporladok.
Ősz van már
Szomorú álmokat sző most az idő,
rozsdás őszi képek remegnek
a nyár utolsó könnyei peregnek,
mert az ég, most csendesen sírdogál.
Vele sírok én is, rozsdás gyöngyöket,
mikor vörösbe öltöznek a fák,
már nem takarják a fészket,
minek is takarnák, hisz kirepültek régen a fiókák.
….és szívem fészkéből is kirepült a szerelem,
sápadt emlékképeket hagyott csak nekem,
s mint süppedt avarban lábnyomát a szélnek,
úgy arcát a felhők között, hiába keresem.
Illata nem táncol már körbe, messze tűnt,
mosolya sem ragyog a tegnap képében,
csak sár van, minden hol zavaros tócsák,
mintha tükröt tartana sorsom elé a természet.
Ősz van már. Lejárt ideje a táncnak.
Kopott fotelben ülve kutatom az ablakon át,
a sötét felhők mögé bújt, csillagok nyomát,
hogy fényeik a magányba végre rám találjanak.
Pedig, nemrég még nyár volt,
színes virágszőnyegen lépdelt,
szivárvány lepkék szárnyain csillant,
azúr szeméből, fénygyöngyök potyogtak.
De vége van. Az elmúlás szele fut
a kopaszodó ágak között,
falevél teste porlad léptem alatt,
és gyászba borulnak a távoli hegyek.
Mégis, megyek, ha hív a természet,
hajnali dérbe mosom arcomat,
forrás vize oltja szomjamat,
kopár fák nyugalma őrzi álmomat.
Ősz van már. Talán, valami új csoda vár,
egy kései szerelem, miben a vágy lombja nem fakul,
csók tüze érleli majd gyümölcsét,
és a szívembe újra éled a nyár.
Itt az ősz
Most a beborult ég,
könnyeivel küszködik,
neki is fáj a búcsú még,
hiszen a hegytetőn
már a nyár haldoklik.
Sírját beterítik a lehulló levelek,
szél fésülte fák hajlanak imára,
míg az időről a rozsda lepereg,
mint kisgyermek arcáról a mosoly,
mikor sírásra görbül a szája.
De szép ez is, kicsit kedves is,
még ha sárba tipor, akkor is.
Menni a nyugalom szőtte erdei úton,
hol talpunk hajnali dér csókolja
és ránk csorog a hegyoldal édes nektárja.
Levegőre kéredzkedik a kiskabát,
a szekrény árnyait unja már,
moly ette testén a szél-barát,
most kénye-kedvére ki-be jár.
Mert búra hajtja fejét az idő,
eltakarja napszemét,
könnyel áztatja a tikkadt földet,
mert elhagyta nyár kedvesét.
Vele sírnak a fák,
elsárgult levél-könnyeket,
míg kopasz ágaik között,
pajkos szelek kergetőznek.
Hűtlen szerető a nyár,
tüzes csókja emlék már,
dér-fátylát hátrahagyva,
most varjak tépik, kár, kár.
Szabó Rita versei:
Ősz , barátom, maradj velem!
Őszi nappal, őszi éjen
éjjel-nappal van reményem.
Gondolok egy merészet,
s reménykedek, hogy egyszer
majd megértek
valamit, amit eddig elmém
még egy picikét sem értett,
s ami tudatlanság emiatt
bensőmet nagyon sértette:
Vajon miért siet az ősz? Talán a tél végett-e
van hogy annyira készül elmenni?
S miért van az, hogy ősszel oly sok levél
hullik lábam elé, majd előttem hever
halomba a sok ezer levél
kupacokba tornyosulva?
Engem a látvány lever,
mikor látom hogy levéltenger
hever tehetetlenül a földön lenn...
Mikor más felefelé néz büszkén, mikor siet,
azalatt én tehetetlenül lefelé nézek.
Csak magam elé az őszi avarra bámulok,
mert igazából csak ámulni tudok
a múló ősz szépségén...
S miért van az, hogy úgy érzem
az enyészet uralkodik egészen
a föld kerekén, mint a végzet?
Így morfondírozok magamban, majd gondolok egy merészet:
az égre felnézek, majd hirtelen
a vakító napba nézek.
Szemem elhomályosul,
mikor lelki szemeim előtt oly sok gond tornyosul.
A vakító napba nézve , szemem szinte megvakul,
s ezernyi bajba, s fájdalomba szivem is belesajdul.
Kezem ekkor szívemre teszem,
s suttogom magamban mélán s csendesen
az ősznek: "Maradj még édes ősz, maradj még itt velem!
Ne siess még el!
Inkább intézd úgy , hogy velem lehess,
s engem: halandót örökké szeress!
Maradj velem, , míg a világ világ!
Maradj meg örökre nekem,
s ne csak múló emlékképként kívánj maradni
emlékezetemben!
Barátom, Ősz , kérlek
maradj végleg velem!"
Ősz van
Ösz van.
Állapítom meg szomorúan.
Elmúlt a nyár,
s vele minden vágy
tovaszáll...
Tovaszáll,
mint a költözőmadár,
mely a nyár
nyomában sietve jár.
Nyárra ősz jön,
s őszre tél.
Az elmúlás vajon
nekünk mit igér?
Mit remélhet az ember,
ha úgy érzi hiába él ?
Az ősz lehet örök elmúlás?
Vajon nics már semmilyen remény?
Mivé lett vajon a vágy?
Mivé vált a szerelem egén?
E kérdésre az ősz válaszol,
mikor a nyarat követve némán araszol:
"Várj reám nyár örökkön örökké,
várj addig míg a bor nem válik végre vízzé!
Hajtsd fejed álomra vállamon,
s vesd le minden gondod ,
mely kecses válladra súlyokat nyom!
Mert a keserűség elmúlik végleg velem: az ősszel,
ezért ne kergetőzzünk tehát az idővel!
Hagyjuk : a természet a maga útján nyugodtan haladjon!
Ám eközben vigyázzunk: ami érték, örök kincsként az
utókornak örökre megmaradjon.
Elsárgult levelek
Elsárgult levelek
avarként hevernek
a fák tövében,
egy park szegletében.
Némán ülök egykeként
a park mélyén hetykén,
miközben élvezem a nyugalmat,
mit nekem magányos alaknak
csupán e pillanatban,
csak nekem néma halandónak
éppen ezen óriási park
visszaadhat.
A park, mely most csak az enyém,
biztosít nyugalmat, mely mint a
Remény szigeteként áll szilárdan
a rohanó világ tengerén.
S a Park nyugalmat nekem ád,
csak Nekem az úrnak,
mint egykoron, a középkorban
a birtokán lakó nemes földesúrnak.
Tehát élvezem a nyugalmat,
melyet nekem parkóriásom némán ,
ám erősen felém sugallhat,
mivel ez kizárólag most az én birtokom,
s ezt olyan erősen vallom,
hogy egész idő alatt
a park szegletében magam
e terület kizárólagos urának gondolom.
Így ülök ott hetykén,
ám birtokomra büszkén
a parkot nézve,
s cseppet sem gondolok a télre.
A sárguló levelek, látom,
egyenként süllyednek
az aranyló avartengerbe,
s benne levelek tömkelege
összefüggő szőnyegtakarót képezve.
Lásd halandó: a parkkert végre őszi ruhájába öltözött,
s benne én halandó csak némán gyönyörködök.
Nem jár erre senki,
s így nem találhatsz olyat,
ki e síri nyugalmat felveri.
A park ugyanis szeptembertől őszi némaságba zuhan,
s a múló idő egy pillanatra még ugyan elidőz és megáll,
majd mint költözőmadár szélvészként tovaszáll.
Így rohanunk mi halandók is tova,
s féltve arcunkat eltakarjuk, hogy ne maradjon rajta
a múló időnek nyoma.
Nem figyelünk a szépségre: sem az őszi parkra,
sem a nyugalomra,
s nem is vesszük észre az ősz ezernyi szépségét,
csak rohanunk mint a szélvész,
rettegve tőle: hogy utolér bennünket a vész.
Mert félünk! Félünk , hogy megöregszünk.
Félünk a haláltól,
félünk az élettől,
s félünk az elmúlástól.
A mámortól nem félünk,
s erre az időnket sem féltjük.
Ám félünk minden más értéktől,
így félünk mi porszem halandók még sok mindentől...
Félünk mindentől,
nos egyedül a rohanástól nem félünk,
szinte minden percünket örök rohangászás rabságában éljük.
Figyelj rám halandó!
Az élet múlandó.
A múló értéket ne nézd!
Tekinteted mindig az örök dolgok felé vétsd!
Lásd meg a szépséget,
ne csak a rémséget!
Figyelj az Örökre,
s így bízd magad a Jövőre.
Mert a múló mind elmúló,
a nyugalmat feldúló.
Egyedül Isten az Örök,
ennek jegyében sződd jelened és jövőd!
Ha így teszel, Ő ád neked ezernyi örömöt,
s meglátod egykoron ez lesz örök örömöd.
Ez lehet számodra végső jövőd , s örököd,
mely Isten hagyatéka nekünk halandóknak,
s jelenthet mindannyiunknak, ha úgy élünk,
időtlen örömöt.
Szeretek
Szeretek őszi napsütésben sétálni,
miközben sétálok, szeretek témázni,
szeretek míg lehet remélni,
s ha még van időm, szeretek az eget kémlelni.
Vajon odafennt mi az, mit egyáltalán érdemes megnézni?
Szeretek látni, ha van kire várni,
s ki nekem fontos, attól valamit elvárni.
Míg élek, várok, s talán találok
valakit, ki éppen most rám vár,
mint ahogy az ősz a nyár után jár.
Ezért van az, hogy aki ősszel vár az őszül,
s ki sokáig rám hiába vár : az majdnem megőrül.
Őszi éjen súgom
Szép éjt! Őszi éjen
súgom neked
kedvesem oly kedvesen.
Neked, csak neked ,
édesem, kedvesem.
Csak neked tudom
ezt súgni oly kedvesen.
Csak annak, ki rám néz
mindig oly kedvesen.
Csak egyetlenemnek:
kinek mosolya oly kedves lehet,
s csak nekem szól kedvesen,
míg a homokórában a homok lepereg,
s mialatt az ősz marad, s elidőz végtelen.......
Szép éjt neked, kedvesem,
súgom ezt neked végtelen,
hosszan, s teszem ezt suttogva
sejtelmes őszi éjjelen.
S csak neked súgom kedvesem,
kinek mosolya oly kedves lehet nekem,
s kedvesebb mosolya sosem lehet
senki másnak számomra ebben az életben...
Kedvesem, te legkedvesebb
ember életemben,
maradj mindig a legnemesebb lélek nekem,
s te légy egyedül , aki velem marad a a végtelenben.
Mosolyod maradjon mindig a legédesebb emlék nekem,
s az órák, mit veled töltöttem,
örök emlékként legyen jelen életemben.
Kedvesem! Minden őszi éjen
mosolyod emlékeimben mindig csak keresem.
Kérlek: mosolyogj rám mindig oly kedvesen,
hogy mosolyod örökre emlékezetembe vésődhessen!
Maradj, míg élek a legélvezetesebb élmény nekem,
ki velem oly udvariasan viselkedel.
Szólj hozzám mindig oly kedvesen,
s maradjon végleg ez tényleg
így minden egyes őszel az életemben,
s ha mégsem , akkor súgj álmaimban Jó éjt nekem...
Erbárné Berkes Tímea versei:
Az ősz ezer arca
Hosszú vándorútra indul a nyár,
Nyomában az ősz bakancsa kopog már.
Szivárvány ezer színében pompázik a táj,
Madarak vidám serege délre száll.
Búsan,borongósan indul a reggel,
Kabátba burkolóznak az emberek,mire a nap felkel.
Halvány fényével pillant a világra,
S a szél apró ökörnyálat repít a fákra.
Hegyvidék lankáin lágyan suhan a szellő,
Színes forgatagával életre kél az erdő.
Falevelek zizegve hullanak a magasból,
Ki nem elég erős,a szél akaratának behódol.
Az ősz tényleg az elmúlás jele?
Mert szomorú és hideg,nem lehet valaminek kezdete?
Esőcseppek kopognak ablakomon,
S én a szürke világra csodálkozom.
A kis tó felett tejfehér köd lebeg,
S a nádas ringatózva az égre mered.
Karcsú testükkel,kecsesen táncot járnak,
Így bókolnak az érkező indián nyárnak.
Új erőre ébred a nap,vidáman mosolyog,
A köd szedi lábát,s gyorsan elgomolyog.
Te pedig menj,s részesülj -e csodában,
Lépj a szabadba,nevess az ősz ezer arcába.
Szabó Tünde versei:
Elmúlt
Hull a levél a fáról,
Az elmúlás fájáról.
Sötét az ősz,
Szívem nehéz a bánattól.
A nyár édes illata,
Az emlékek halk moraja.
Elmúltak...
Jött egy új korszak.
De ez is lehet szép,
Élménnyel teli, gazdag kép.
Hozhat jót..,
S vele több reményt.
Dávid Erzsébet versei:
Őszi nap
Földig ér a felhő.
Varjakat hozó tolakodő ősz.
Befúj az ablakon és sikoltoz,
Borzongatva kiáltja, eljött, ő az úr !
"Itt van az ősz itt van újra"
De rút, mint mingíg énnekem!
Lombos fa vigyázza tarka ruháját-
Majd a kacagva, szaggató széllel tova száll !
Mivé lettél!
Te nyáron hűst adó, szerelmet elfedő,
Gyönyörű, zöldpuha takaró.
Meztelen testtel dacolsz a zord idővel!
Lelked megfagy -
Mert elhagytak!
És áhítod a tél fagyát.
Madár, ha néha megpihen ágadon-
Örülsz, mert jót tehetsz.
Te csak várjad!
Várjad a varjak röptét,
S a kikelet biztos eljő.
Nagy Szeder Erzsébet versei:
Eltelt egy év
Tarka őszbe fordult napfény,
s, lám újból eltelt egy év.
Üldögélek Körös ölén,
emlékeimben dúl öt év.
Öt év, az ég felé nézek,
Bárányfelhő szólj hát kérlek,
Meddig tart még?-tőled kérdem,
meddig tart még az, mit érzek.
Tőled kérdem fenn az égen,
hisz jó barátom vagy nékem!
Szikár föld felett állsz csendben,
pillanatokat ellesve.
Öt év!-hallod Körös vize,
te partján öntözött cserje.
Ti tudjátok, s hiszitek,
szívemet fájdalom ölte.
Gondolj rám, hisz bűnben élek,
ülök sós könnyben fürödve!
Nézem a tajtékzó vizet,
és imát mormolok érted!
Gondolsz-e rám, ó mond Kedves!
Az, hogy élsz ma álom nekem.
Folyó partján ha kereslek,
bús álmot űzök tört szívvel.
Hol vagy anyám
Augusztus, ősz hulló levelek,
vékony szőnyeg sárgán integet.
Apró gyermek vödör kezében,
homokot keres kopasz téren.
Apró gyermek, voltam valaha,
korai ősz hangulatában,
lám emlék a gyermeki korszak.
Futó év, néhány mozaikja.
Hol vagy anyám! Kezed fogtam,
e téren, hol dalt dúdolt ajkad.
A dalt,mitől szívem meghasad,
fülemben cseng ma is, hisz itt vagy!
Itt vagy velem, az örök dalban,
hulló levelek közt kacagva.
Csilingel kora ősz avarja,
Anyám, a mozaik megmaradt!
Szolnék hozzád
Én, szólnék hozzád, ha értenél,
ha a felhő mögül kilesnél!
Szólnék hozzád, de néma ajkam,
keresem a szót, mely hívatlan.
Becsukom előtte az ajtót,
pedig ott voltunk künn a parton.
Szemed néztem, s te az alkonyt,
nem láttunk semmit, csak a folyót.
Álltunk az átívelő hídon,
alattunk a víz vetett fodrot.
Gyógyír léleknek a némaság,
ha a kimondott szó, olykor fáj!
Ha a kimondatlan szó vulkán,
vörösre festi az ég alját.
S a szilánkok testem zúzzák,
folyó habja is mossa partját.
Most itt állok, néma az ajkam,
szólnék, de minek, nincs ki hallja!
Oly hideg van sűrű köd szitál,
bevonja folyó görbe útját.
Szólnék hozzád, ha rám figyelnél,
ha a némaságot megölnéd!
Szent estén enyém lenne egy szó,
egy szó, amely vérzik a folyón.
Récék úsznak ott a túl parton,
szabadon, mint őszi alkony.
Amely befesti az égboltot,
hogy izzon alatta a folyó.
Köd leszáll, s én belebújok,
szép csendesen haza ballagok.
Est-hajnal csillag, ott fenn ragyog,
álmot szövök szürke utamon.
Halottak napján
Temető-kertekben gyertyák gyúlnak,
sírok egymás mellett domborulnak.
Mely szeretteink testének hona,
ma virágba borul, e szent napra.
Urunk Istenünk lelküket óvja,
túlvilági örök boldogságban.
Szívünk emlékezik a napokra,
mikor velünk ébredtek hajnalban.
Szülők, nagyszülők, s a gyermekek,
Istenünk szólított, elmentetek!
Emlékben itt maradtok örökre,
és találkozunk, fenn a mennyekben!
Temető-kertekben gyertyák gyúlnak,
emlékek, Virágok tornyosulnak.
Gyermek szívek, kik korán kihunytak,
s húltak a rút halál karjába.
Gyermek szívek ébredjetek újra,
legyen öröm Urunk országában!
Hol angyalok álomba ringatnak,
anyai szívek könnyben gyászolnak.
Temető-kertekben gyertyák gyúlnak,
sírok egymás mellett domborulnak.
Ma ünnep van a holtakat áldva,
népes család, e csonka világban.
Palló Györgyi verseiből:
ŐSZ
-Mit gondoltam?
Eddig mint gondtalan tücsök
a napon,
sütkéreztem a parkban
a padon.
S most reggelre
kelve
ázott rovarként heverek
gémberedve.
-Tán, hogy örökké tart az ölelő meleg?
-Tényleg, a zöld aranyra váltott!
Nekem csak
annyi:
keresnem kell
meleg kabátot.
Óvatosan lépek
nehogy megzavarjam
az igyekvő sünt
a zizegő avarban.
-Mi lesz velem?
Akad-e nekem is
búvóhelyem?
Vackom,odúm,
ólam, tanyám?
Még tócsákban csilllog
a délutáni nap,
s az ég hozzá
kék fátylat ad,
de hideg érzés borzol
a ruhám alatt.
A gondolat , hogy jön a tél,
rémisztő, vad eréllyel
lelkem boldog harmóniáját
repeszti széjjel.
A parkot már kikezdte
a rozsda,
sérült levelek hevernek
szanaszét szórva.
Igy gubbasztunk
a bokor alatt
a bogarak és én
várjuk a nyarat.
Borsos Éva versei:
ELJŐTT AZ ŐSZ!
Eljött az ősz,
Ismét újra!
S oly gyönyörű,
Oly gazdag,
Arany levelek hullanak.
Fújdogál az őszi szél,
Bandukol az őszi nap!
Eljött az ősz,
Ismét újra!
Érett gyümőlcsök hullanak,
Szilvalekvárok rottyognak,
Szőllőborok forralódnak.
Fujdogál az őszi szél,
Bandukol az őszi nap!
Eljött az ősz,
Ismét újra!
Kezdődik az iskola,
Új arcok,új kezdés,
Új osztály,új remény,
Igy indul el minden gyerek,
Az iskola felé!
S tovább,tovább,
Fújdogál az őszi szél,
És bandukol az őszi nap!
Szabó Györgyi versei:
Évszakok
Szeretem a nyarat, szeretem a telet,
De az őszt, sehogy sem kedvelem.
A nyári égbolt szikrázóan kék,
De a téli is csodásan szép.
Ősszel viszont, szürke a színe,
Az embernek mindentől elmegy a kedve.:
De hiába a sötét fekete fellegek,
Az emberek szíve akkor is csak repes,
Hisz ez csak egy múló állapot,
Mint maga az élet.
Az évszakok változása mindig új csoda,
Mint az élet kezdete, s folyama,
A gyermek várása olyyan, mint a tavasz,
Születése nyári pillanat,
Kamaszkora, mint az őszi fellegek,
Öregsége, csendes tél, mely szendereg.
Ezt felismerve, mégis szép az ősz,
Hisz a kamaszkor nem csak borús,
Vannak benne szikrázó, szép napok,
Ezt feledni soha nem tudom.
Mészárosné Fischli Magdolna versei:
Őszi délután
Sóhajfelhők tengeréből a Nap ki teríti palástját,
Erejét még megfeszítve ontja reám sugarát
Hívogató hangot hallok, bezárom a kis szobám,
Kimegyek a hegytetőre, lássam még a nagy csodát.
Öreg festő elkészült már, műve most az őszi táj
Bíbortól az őz barnáig befestette a vásznát
Látok sárgát, kéket, zöldet, pirost mint a szivárvány,
elragad a varázslata, a bánatom most messze száll.
Elfáradtan visszatérek, de megmarad még a varázs
a vén diófa udvaromon, levetette ruháját
Törzsében egy kis odúban mókus ütött fel tanyát
Amott látom a kis doktort, kopogtat a fakopács.
Vastag ágán cinke pihen, éneke még oly vidám,
Kitettem már az etetőt, teszek bele szotyolát.
Visszanézek a hegyekre, hálám halld meg Istenem
Engedted, hogy megláthassam milyen szép a természet.
Erdei élet
Szarvasbikák akaszkodnak egymás agancsába,
megharcolnak egymás között büszke királyságra
Őzbakok is viaskodnak, szerezzék meg a sutát,
csodálatos most az erdő, szemnek csodás látvány
Lehullt levél lábam alatt avarrá lesz lassan:
búvóhelynek, vacokaljnak nyúlnak, vadmalacnak
Kis rókák is nagyok lettek, készülnek a télre,
kotorékban készítenek puha meleg fészket,
így telnek az őszi napok erdőben és réten
Ó de szép vagy öreg Bakony
szebbre nem is vágyom,
megtaláltam nyugalmamat kicsi kis hazában
Minden évszak csodát mesél, nem rejt ilyet álom,
kérnem sem kell, s elém tárod e csodás szép világot.
Horváth Magdi versei:
1956 a miénk!
Ötvenhat a miénk
ezt is ellopnátok, mint annyi mindennel tettétek!
Ötvenhat a miénk
bár ma is felakasztanátok
már nem bitóra, csak szögre, kampóra
de eltemetnétek drótokkal összekötözve nagy titokban
ha nem másképp, hát elorozva, mintha a hősök ti lennétek!
Ötvenhat a miénk
és utódainkké, bár sokukat rútul félrevezettétek,
ám nem tart örökké az uralmatok!
A fejekben, ha lassan is, de tisztul a kép
felébred az öntudat hosszú álmából,
hogy soha többé ne tévessze össze senki,
semmilyen hazugságáradat,
hogy ki volt a gyilkos és ki az áldozat!
Találkozás szabadságharcosokkal
Október 23.
A történelem színpadán úgy állok ostobán,
mint kisgyerek, mikor édesanyját először köszönti fel.
Néhány évig azt sem tudja, mit jelent az apa, anya, nagyszülő,
rokonok, szomszédok, idegenek sürögnek-forognak körülötte,
s mind az értelmét csiszolná, ki finoman, ki durván......
Később mesél nagyapó, nagyanyó, de mesél az iskola, mesél a miniszter
múltbéli titkok s újfajta hazugságok kergetik egymást
nagyra nyílt szemei előtt.
Példaképeket keres, de nem tudja, ki a hazug, ki a bölcs,
ki a csaló, s ki a hős.
Mígnem jön egy fordulat, mikor az egykori kisgyerek
különös ünnepségek tanúja lesz:
egyszer a nemzet temet rég meggyilkolt, ordasul elföldelt hősöket,
akik a szabadság tipróira céloztak fegyvereikkel,
máskor a tiprók koszorúznak ugyanezen hősök sírhantja felett,
s az egykori gyerek, aki már apa, anya, nagyszülő,
néz nagyokat, s kérdez, kérdez, miféle világba született bele ő.
S mikor szemüveg sem kell már a tisztánlátáshoz,
boldog, ha az alkonyatban köszönthet még
néhány igazi, élő szabadságharcost,
a Pesti Srácok némelyikét,
mint Pataki László Pitekájt, Jánost, a kispesti vagányt
és a bitófa árnyékából szabadult
Wittner Máriát.
Kosináné Madai Katalin versei:
Elköszön a nap az ősztől...
Elköszön a nap az ősztől,
bár nem adja könnyen át helyét,
elfoglalt trónja mögül süt ránk,
őrizve a "Föld"melegét.
Röpke órákon keresztül,
erőlködve szórja szét fényét,
símogatja,ami már megdermedt,
elűzve az éj hidegét.
Még nyílnak a bimbók sorra,
még énekel egy-két madárka,
de már a fák lombja lassan hull,
parázslón,-búsan-lefele.
Káprázat ez a színpompa,
üdítő a varázsos illat,
nyár és ősz,egymásban elvegyült,
de tudják,ütött az óra!
Még él emléke a nyárnak,
holnap,talán már az ősz diktál,
elnyomja az éltető napfényt,
s pöffeszkedik "trónusán"...!
M.Katalin:2006
Mit is ünnepelünk...?
Félek!Nagyon félek,elmondani amit érzek!
Nemzeti ünneplés helyett,a valóságról beszélek.
Valódi ünneplésre nincs okom.Mert miért...?
Sírni kéne,szomorkodni! A hősi halottakért.
Azok kik tettek akkor,a jobb jövőben reménykedtek,
Bizonyítva a Hazának tetteikkel:S még is vesztettek!
Ránk maradt az emlék,a vágyott jövő képzete,
De kérdezem:Illúzióból megélünk-e?Megélsz-e?
Alkottak egy gépezetet,mi mindent összedarál,
s a végtermék éppen az,mit az üzemeltető kíván!
Nincs minőség,nincs egyedi,hiszen a gépezet nem engedi!
Tömörít,mindent elnyel,igaz értékeket hamissal kever.
Nem ilyen jövőképről álmodtak hőseink,
Kiknek emlékére hoztuk létre Nemzeti ünnepeink!
És itt van a miért...?Mit is ünnepelünk?
Hát azt,amit a gépezet megenged nekünk!
Karsai Rebeka versei:
Utamon
Felöltöztem szépen, utca kövén
cipőm sarka koppant,
mintha eső esne, s égi könnye
lábam alatt csobban.
Pepita ágon két madárka ült,
levélbe bújva
az ősz mellettük álomba merült.
Megállóban apró néni
kosarában kotorász.
Jegyem is volt, mondja csendben,
ez csak kenyér,és egy darab kolbász.
Villamoson kopasz bácsi,
ölében egy hegedű. Símogatja,
becézgetné, de mivel,hogy nincs egyedül,
így csak ránéz,mint férfi kedvesére,s
mosolyog.Viszlek-viszlek,
gondolhatja. Behunyt szemmel
játszik rajta egy kicsit, majd keblére szorítja.
Hajló fák lombos hűvösében,
vén csavargó épp most ébredez.
Cimborája alszik még,
ezt kihasználva a tegnapi maradék
italból nagyot kortyol,
cigit sodor, s ráhorkan a világra mérgesen.
Megérkezek naponta erre a helyre,
az út ugyanaz.
De kiket ma,vagy régebben láttam,
padon ülve,hallgatva réveteg,
vagy szerelmes csókkal őszintén
hazudva éveket,
nem jönnek már, csak helyük
maradt gondolataimban.
Örök csak a pepita ág,
rajta két madárka,
s az ősz , mi ráborult az ágra.
Pallagi József versei:
Mert szép az ősz
Károgó vén tollak
tudjátok-e mi lesz holnap,
míg körözve fejem fölött
örvényletek, foltjai a napnak ?
Tudjátok-e mi lesz holnap,
hogy a levelek lehullnak,
zizzenve szálló nászútjuk
aranyló, lengő pillanat ?
Tudjátok-e, hogy szép az ősz,
míg hadatok csomóz körre kört,
hogy nem lop meg egyszerre,
ne fájjon úgy a szürke föld ?
Hisz szép az ősz !
Hullik szép hajuk a fáknak,
s dér marta vörös, barna, sárga,
lengő levelek sokasága
vet nekik meleg, puha ágyat.
Tudjátok-e, hogy miért van ősz,
miért fázik, miért reszket ő,
s ha néha-néha rákacsint a nap,
miért aranylik boldog-remegőn ?
Tudjátok-e ?!…
Tudom-e ?!…
Hogy itt az ősz,
Kommentáld!