Padok
Kis falu a
csendes domb ölén,
Távolra, csak
a kereszt látszik,
A templom
messzi-tetején.
Szorgos kezek
emelte,
Évszázados
falak, melyek közt
Egykor a
lélek megnyugvását lelte.
„Istenem,
szánd meg nyomorult életem,
Adj bő
termést, bort, búzát,
Hogy etetni
tudjam mindenik gyermekem!”
A tömött
padokból így hangzott az ének,
Hitték, hogy
az Úr hallja, és bíztak,
Hogy szebb s
jobb lesz majd az élet.
A fiúk félték
és tisztelték az apát,
Oly kor volt
akkor…
És a lányok megfogadták
anyáik szavát.
A
messzi-kereszt, ma rozsdától fénytelen,
Üres házak,
utcák, ország…
És aki még
él, szánalmas és védtelen.
Üresek a
templomban a padok,
A pap egyedül
mondja csak az imát,
S ő még
hiszi, hogy az ég felragyog.
A régi
iskolában is a pad nagyokat ásít,
Várja, hogy
leüljön egy suhanc,
De a táblán
csak egy unott légy mászik.
A vén házak előtt is üresek a padok,
Hisz nincs már, aki ráér,
Inkább egyedül a Tv előtt vacog.
Vacog félelmében, hisz most ez a
divat,
Nézni a fényt bárgyún, és nem érezni,
Hogy már nyakig ér az iszap.
Mivé lettél ember, fajod hova lesz?
Kinek s minek élsz?
Már az sem lesz, ki sírodra majd
virágot tesz!
Üres a sírhant melletti kispad is,
A hajlott néne sem pihen itt
Még egy kicsit.
Nincs beszélgetés, nincsen többé
barát,
Nincs jó szó sem,
Mert egyedül cipeljük az életnek
sarát.
És nincs a vadonban egy pad,
Hova leülhetnél pihenni,
Nincs pad, miközben minden-minden
vad!
A távolban egy madár vészjóslón
rikácsol,
Új napot ébreszt,
De hallom, hogy valaki egy új padot
ácsol!
Kommentáld!