Herbert W. Franke nyomán
Röpülj, bogárka, röpülj!
.
(Létezik a sokdimenziós paratér,
Csak az a kérdés mi kell hozzá,
hogy a négy síkból átkerüljük.)
Tán egy atombomba indította el,
tény, hogy terünk töredezni kezd.
Darabjai egymásután sorra tűnnek,
S vele olvad minden, s marad a csend.
Az emberiség fennmaradása mostan,
Három névtelentől függ (mondta),
Egy bolond, valamint egy gyermek,
És egy öregasszony ki megmentő lehet.
A beteg a cella padlóján kuporg,
Ujjai hegyéből vér csorog.
Korábban papírra firkált valamit,
De elszedték tőle, most ujjával a falra ír.
Ártalmatlan szerzet az öreg,
De még az orvos sem érti meg.
Átvitték hamar a bolondok közé,
Titka, ha volt, már senkié…
A kisfiú napok óta félre beszél,
Az orvos szerink ez csak szeszély.
„Itt ülnek az ágyamon, Mami.”
„Hívnak, szeretnék velük tartani.”
„Egy másik szoba, ott nincsenek falak.”
„Ne féljetek, ők nem bántanak.”
Aztán aludni csukta le két szemét,
Később anyja találta csupán hűlt helyét…
Csöppnyi, eldugott hegyi falu,
Ráncos vén anyóka bölcsőt ringat ott.
Majd a sivító csöppséget karjaiban tartja,
Énekel neki zord, érdes a hangja.
Rég elfeledett gyermekdal csendül:
„Röpülj, bogárka, röpülj…”
Még este is ringatja testét, oly furán,
A gyerek nincs! És senki nem látta ezután…
Távol egy szép völgy, csupa leander,
Ott állnak hárman, egy vénember,
Kislány a karjában, arcára ül gondja,
Másik kezével egy fiúcska kezét fogja.
„Nem értem, nem értem”- gondolja,
De valami értelme csak van,
Mert mindennek megvan
A maga értelme és célja…
Kommentáld!