Szegény-e a reményem mámora.
Kabát alól előkapom,
Üvegem száján csókolom,
Nyelem minden kortyát,
Szemem már csillagot lát,
De abba soha nem hagyom.
Mert ettől függ boldogságom...
Kegyetlen a rítus,
s a vége nyomorult,
De úgy kell nekem,
Ha csak így lehetek bódult.
Karom erősebb, többet akarok,
Minél többet, amennyit csak elbírok,
Egyiket a másik után gyorsan bontom,
Hisz üres üveggel még nem volt dolgom.
Arany-v-ízű édes borom,
Minden gondom veled oldom,
Élet búját hordom vállamon,
Nélküled bizony el nem bírom...
Csak hagyd, hogy még egy kicsit imádjalak,
Az üvegedet hisz ne sajnáljad éntőlem,
Hisz más már nekem sose lesz,
Csak egy olcsó, hűtlen szerető a szesz, szesz.
Bódulatomban még egyet kinyitok,
Éji égre nézve áldalak,
Majd fáradt szemem behunyom.
Utolsó lehelettel búcsúzom.
De nem ez a vége, túl szép is lenne.
Pedig majdnem elhittem elsőre.
Kétrét hajolva, előregörnyedve,
Falnál üvegemmel hiába támaszkodom meg,
Nem segít az már rajtam sem.
Testem borától megszabadultam,
Kegyetlen ürítem mit eddigi éltettem,
Az arany íz immár többé nem részem.
Fanyar ízt arcomról, undorodva letörlöm,
S ugyanolyan lendülettel eldőlök,
Fal mellé, hányásomba esek,
Szállásomnak megváltást keresek,
Viszont borban meg nem lelem, Én már sohasem,
Ostoba módon, naivan csakis abban hittem
De mit számít már, miben hiszek,
Hisz itt most nincsenek segítő kezek.
Fiatal fejjel romantikus volt, csábító,
hogy borral minden bú megváltható,
azonban más az élet, más a szenvedély
Bár vonz a mámor, lényegi értéke csekély.
Kommentáld!